Egy emberarcú kastély: Bonchida

Vagyis oda, ahol 1668-ban kezdődtek meg a nevezetes gubernátori család birtokközpontjának eredeti építkezései, amelyek elhúzódtak egészen az 1630-as évekig. Ekkor a lassan felépülő, a Bánffyak hol tragikus, hol diadalmas sorsát is tükröző, a későbbiekben még a XIX. század derekáig tovább alakítgatott reneszánsz épületegyüttesben helyre kellett hozni a kuruc–labanc csatározások miatt megsérült részeket. Igaz, ez a kastély sokkal kevésbé egységes, mint a számos vonásában Sárospatakra is emlékeztető Keresd, de az erdélyi Versailles-ként emlegetett Bánffy-rezidencia így is, még rom-álmából alig ébredező állapotában is felejthetetlenül szép. Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt nevezetes erdélyi kastélyos könyvében olvashatjuk az egyik Bánffy, VIII. Miklós pontos és bensőséges jellemzését: „Nem tartottak igényt arra, hogy kultúrtörténeti tananyag legyen az otthonuk, hanem időről időre átidomították a saját koruk igényei szerint, díszítették, lakályossá tették (…) Olyan az öreg várkastély hosszú homlokzataival, kupolás tornyaival, elnyúló mellékszárnyaival, mintha egy volna a tájjal, annak szülötte volna, nem is emberi kéz mesterséges műve.” Ezt az idézetet jól illusztrálja Biró József 1935-ben készült távlati tusrajza. Az első építtető báró Bánffy (IV.) Dénes volt, aki – Cserei Mihály Históriáját idézve – „Naponként nagyobb nagyobb splen­dor­ral [pompával] kezdé a maga udvarát nevelni, ugy hogy a fejedelem udvarát adacquálja vala, [tudniillik egészen a fejedelmi udvarhoz hasonlóvá teszi rezidenciáját], nem számmal mint pompával, maga is mindennap fejedelmi köntösökben mutogatja vala magát, kivált minekutána a baronátusi titulust publicáltatá.” Ezt követően Dénes fia, (V.) Bánffy György kezdeményezte a már említett helyreállításokat. A szenvedélyesen építtető Bánffyak közül ki kell emelnünk (VI.) Dénest, aki Kolozs megyei főispán és főlovászmester volt. Neki köszönhető a kastély mai formája s az istálló nem mindennapi eleganciája is (képünkön). Külön érdekesség a kastély nyugati oldalának óratornya, amely néhány éve aládúcolva még egyenesen állt, de mára egy kis pisai ferde torony benyomását kelti.
Az utolsó bonchidai „kastélymániás” Bánffy, az 1858-ban elhunyt József szó szerint tönkrement a szenvedélyes építkezésben, így kénytelen volt egy rokonának eladni az épületeket. Ez a rokon Bánffy (VII.) Miklós volt, az ugyancsak Miklós nevű Bánffy-sarj, a neves író, grafikus és politikus nagyapja. A híres unoka 1950-ben halt meg. A kastély a II. világháborút követően fokozatosan pusztult, méltóbb sorsa csak az 1990-es években kezdett körvonalazódni. A felújítási munkálatok újrakezdésében szerepe volt Károly walesi hercegnek, aki erdélyi gyökereit (Rhédey Claudia grófnőre gondolhatunk itt elsősorban, aki házassága révén Viktória királynő rokonává lett) hűségesen ápolja. Jelenleg a Transylvania Trust szervezésében zajlik a rekonstrukció, amely egy pályázat révén bejuttatta a kastélyt a World Monuments Watch műemléki listájára, a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékének megrendítő lajstro­mára.
A történet tehát még nem ért véget, de addig is, egy-egy kolozsvári utunkhoz kapcsolódó, fájdalmas-tanulságos, mégis szemet-lelket gyönyörködtető kirándulásként érdemes ellátogatnunk a bonchidai kastélyba, amely Erdély egész művészettörténetének nemes összefoglalása. Még mostani állapotában is, amikor Csipkerózsa-álmát alussza, és a hajdan legendás szépségű park helyén még elvadult csipkerózsabokrok sincsenek. A jelképes belépődíj egy nyugat-európai kastélymúzeum belépőjegyárának csupán töredéke.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..