Őrizték a tüzet: Egy élet a gyerekek között

Az elemi iskolát Encsen végezte, és már tízéves korában – osztálytársai nagy csodálkozására – kijelentette: apáca szeretne lenni. „Akkor láttam először szerzetes nővért, amikor édesanyám unokatestvére egyszer hazajött Esztergomból. Édesapám harmincnyolc évesen meghalt, testvére, Kapczár József szalézi szerzetes testvér volt, ő vitt el Pestre, hogy tanulhassak. Így próbált segíteni édesanyámon, mivel még két kistestvérem is volt” – emlékszik Margit nővér a több mint hét évtizeddel ezelőtti időkre.
1931 szeptemberében a budapesti Próféta (ma Hegedű) utcában, a Szent Teréz Intézetbe került, a Páli Szent Vincéről nevezett irgalmasnővérekhez. Már akkor a főnöknő előtt kijelentette a szándékát, így alig tíz és fél éves korában a jelöltek közé került.

A polgári elvégzése után a III. kerületi Szentlélek téri Szent Lujza Intézetben folytatta tanulmányait, ahol négy év múlva kapta meg az óvónői oklevelet. 1938-ban mint irgalmasnővér-jelöltet három hónapra az Irgalomházba küldték, ahol gyógyíthatatlan betegeket ápoltak.

1939-ben öltözött be, akkor kapta a Margit nevet, és elöljárói visszahelyezték a Szent Lujza Intézetbe. A Bécsi úti téglagyár óvodájában dolgozott egy rendtársával együtt. „Naponként kijártunk, ötven óvodásunk volt. A főváros adta a gyerekeknek ingyen a reggelit és az ebédet, a téglagyár a helyiségeket és a fűtést, világítást, bár csak 1941-ben lett villany a telepen.”
A háború alatt az óvoda teljesen tönkrement, lókórháznak is használták, a berendezést teljesen széthordták. „1945 márciusának végén, amikor kimentem, láttam a szomorú helyzetet, hogy itt óvodát nem tudunk indítani, pedig szükség lett volna rá, mert a szülőknek részt kellett venniük a tégla és cserép gyártásában. Megtudtam, hogy a Bécsi úton a Kemény-villából elköltözött az orosz katonai kórház, üres az emeleti rész. Megpróbáltam megszerezni a helyiséget, ami nehezen, de sikerült. Nagytakarítást, súrolást végeztünk az orosz kórház után. Az óbudai porcelángyárból sikerült hibás, csorba edényeket kapnunk. A sok nehézség ellenére nagyon boldog voltam. Ahol lehetett, kilincseltem: a Nemzetközi Vöröskeresztnél, a dán és svéd Vöröskeresztnél is, ahonnan sok konzervet és textiltakarókat kaptunk. A fővárostól pedig némi élelmet, amit kézikocsival húztunk haza a Szilágyi Erzsébet fasorból” – meséli a nővér.

1945. május 8-ától ötven gyerek járhatott megint óvodába, aztán további negyven iskolást is elláttak. Eleinte mindenkinek kellett hoznia egy kanalat, mert semmijük sem volt. 1946 tavaszán a fővárosi tisztifőorvostól kérték, hogy bölcsődés korú gyermekeket is fölvehessenek. Egy nyolcgyerekes édesanyát alkalmaztak dadának, így már tíz kicsi gyerek is került hozzájuk, mert a szülőknek dolgozniuk kellett. A Kövi Szűz Mária-kápolna padlásáról léceket szereztek, abból készítettek számukra járókát.

Amikor már szinte minden jól ment, 1946. szeptember 1-jén Margit nővért elöljárói Kaposvárra helyezték, a Kanizsa utcai óvodába. Egy rendtársával láttak munkához. Itt alkalma volt fiatalokkal is foglalkozni. „Szeretet Egyesületük” is volt, ennek tagjaival közösen segítették a rászorulókat.

1948-ban, az államosításkor a kaposvári tisztifőorvos kijelentette: senkit nem tud helyettük az óvodába küldeni. „Másnap az ötven gyerekre csak a dajka vigyázott, ezért ott maradtunk, sőt még tovább is, de a fizetést nem vettük föl: nem akartunk ellene szegülni Mindszenty József hercegprímás felhívásának. Az óvodát korábban a Szent Antal-perselyből tartottuk fenn. 1950. január 19-én végül mindent át kellett adnunk a civil óvónőknek.
1950. június 9-én azt mondta a kaposvári apát-plébános, hogy mindenki öltözzék át civil ruhába, és hagyja el a zárdát. Valaki ugyanis megsúgta neki, hogy mi következünk a szétszóratásban. Én azt az éjszakát egy nővértársammal együtt az állomáson töltöttem, és a reggeli vonattal Budapestre, majd Miskolcra utaztam. Húgom férje Szikszóról elém jött, náluk töltöttem néhány napot. Majd édesanyámhoz, Encsre költöztem. Már este kijött egy ávós, és másnap berendelt a rendőrségre. Vissza akartak küldeni Kaposvárra, ezért kértem onnan egy igazolást, hogy nincs már Kaposváron nővérközösség. A rendőrség megtiltotta, hogy elhagyjam a falut. Sok kellemetlenségem volt, állandóan figyeltek. Amikor a nagybátyám halálán volt, elmentem a faluból, mert ápolnom kellett őt.

Egy alkalommal találkoztam egy rendőrrel, másnap megint be kellett mennem a kapitányságra. A megélhetés nehéznek bizonyult, négy hold földünkön dolgozgattam édesanyámmal, de alig maradt valamink, mert mindent be kellett szolgáltatni, ezért kértem a minisztériumtól az újbóli beosztásomat.” 1951. november 1-jén a Viharsarokba, Békés községbe helyezték a nővért, otthonától majdnem ötszáz kilométernyi távolságra. De mégis örült, hogy gyerekek között lehetett. „Sok szép élményem maradt meg abból az időből, bár nehézségek is akadtak bőven. Hétköznap bujkálva mentem misére. Két év után kértem, helyezzenek Borsod megyébe, hogy közelebb legyek édesanyámhoz, így kerültem 1953-ban az akkor megszervezett Ongai Állami Gazdaság óvodájába. Nem volt könnyű kijárni a tanyasi óvodába, mégis jól éreztem itt magam.” Közben Miskolcon elvégzett egy díszítőművészeti szakkörvezetői tanfolyamot, így hat évig Encsen kézimunkaszakkört vezetett az esti órákban. Az óvodás gyermekek részére kalocsai népviseleti ruhákat hímeztek, ezekben mentek el a szomszéd faluba a gyerekekkel táncolni. Tizenhat év után áthelyezték Alsózsolcára, itt a sok nehézség miatt megbetegedett, ezért a főváros XV. kerületébe kérte áthelyezését egy újonnan meghirdetett állásra.

„1970-ben költöztem Budapestre. Encsen eladtuk a házat, és Rákospalotán vettünk a testvéremék közelében egy lakást. Nagyon örültem a lehetőségnek, mert itt, a fővárosban sok nővértársam élt, akikkel kapcsolatot tudtam tartani. 1979-ben mentem nyugdíjba, de nyugdíjas pedagógusként még négy évet dolgoztam.
1983-ban az akkori vezető óvónő felvett a helyemre egy fiatal munkaerőt, engem elküldtek. Szomorúan mentem hazafelé, amikor találkoztam a Lenin úti (most Szent Korona úti) iskola igazgatójával, aki hívott, menjek hozzájuk napközis nevelőnek. Nagyon kedves volt hozzám, pedig tudta, hogy szerzetes vagyok. Tíz szép évet dolgoztam még az iskolában, sőt 1989-től hittant is taníthattam.” Rendházukat 1992-ben kapták vissza a katonaságtól, eléggé leromlott állapotban. Lassan beköltözhettek a nővérek, bár egy részében a Pázmány Péter Katolikus Egyetem működött egy ideig. Amikor 1995-ben Piliscsabára költöztek az egyetemisták, a termeket átalakították, és a nővérek visszatérhettek régi otthonukba.

„Én 1997-ben jöttem be, édesanyám már nem élt, a szomszéd néni is meghalt, akit ápoltam. Nagy öröm volt számunkra, hogy újra együtt lehetünk. Felvehettük ismét a szerzetesi ruhát, a rendi szabályok között élhettünk újra Istennek és a felebaráti szeretetnek.”

Margit nővér 2005-ig kijárt Rákospalotára, két iskolában és három óvodában tanított hittant, ahol sokat bábozott saját készítésű bábokkal a gyerekek nagy örömére. 2008-ban megkapta a rubindiplomát, és örök fiatalként még most is tevékenykedik: a rendházban élő öreg, beteg nővéreknek és az ott lakó időseknek énekléssel és bábozással teszi széppé a délutánokat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..