A mindennapok kegyhelyére…

Az Együtt Nagyboldogasszony Dicsőségére – Katolikus Házastársi Mozgalom (E.N.D.) váci csoportjaival egy különös zarándoklaton vettünk részt április 18-áról 19-ére, az isteni irgalmasság vasárnapjára virradó éjszaka.
Egy franciaországi, immár több mint hatvan éve létező éjszakai zarándoklatnak a „meghonosítása” ez. Egy egész éjszakát, mintegy harminc kilométert gyalogoltunk végig Márianosztrától Vácig, engesztelve a házasságon esett mindenféle sérülésekért.

Tizenhat bátor vállalkozó vágott neki az első magyarországi E.N.D.-s éjszakai zarándoklatnak. Márianosztráról indultunk, a szentmisében magunkhoz vett Eucharisztiával és Lehel atya (márianosztrai pálos plébános) – biztató szavaival felvértezve.
Az út első felét Kóspallagon át Kismarosig az erdőben tettük meg, a fejünk felett szikráztak a csillagok. Időnként meg-megálltunk, az irgalmasság kilencedjét elmélkedtük át, majd kikapcsoltuk fejlámpáinkat, és hallgattuk az erdő csöndjét.

Egyik társunk, aki sajgó térde miatt nem gyalogolhatott velünk, más módon vett részt a zarándoklaton: időnként felbukkant autójával, amikor műutat kereszteztünk, zsíros kenyeret, teát hozott, hogy ezzel erősítsen bennünket, illetve fuvarozta az elfáradt „kiesőket”. Hajnali három óra körül érkeztünk Kismarosra, ahol a ciszterci nővérek vártak bennünket. Mi csupán azt kértük, nyissák ki nekünk a templomot, hogy megpihenhessünk egy kicsit, de kellemes meglepetésben volt részünk: többen virrasztottak, hogy imádságukkal kísérjék a gyaloglásunkat, és kristálytiszta hajnali énekükön kívül meleg teával és finom süteményekkel is felüdítették a zarándokokat.

Az út második fele volt a nehezebb – itt a kerékpárúton meneteltünk, végig aszfalton -, ámde jött a hajnal, a madarak egyre erősödő kórusával! Az utolsó szakaszt már reggeli világosságban tettük meg a Duna partján, s ahogy felkanyarodtunk a váci főtérre, szinte megrészegedtünk a házak közül ránk zúduló fényártól. A piarista rendházban – egy másik E.N.D.-s társunk gondoskodásának köszönhetően – reggelihez gyönyörűen terített asztal várt ránk.

Különös zarándoklat volt. Amikor zarándokol az ember, általában elhagyja mindennapi életének színterét, hogy egy különleges kisugárzású helyre érkezzék és ott töltekezzék. Ám ahogy szaporodtak lábainkban a kilométerek, egyre erősödött bennünk a meggyőződés: jól van ez így, hiszen nekünk, házasoknak nincsen szebb és szentebb kegyhely, mint ami felé épp most tartunk: az otthonunk, a családunk. Ez a mi életszentségünk tere. Itt kell napról napra, újra és újra töltekeznünk. Ezekkel az érzésekkel futottunk (vánszorogtunk) be reggel fél hétkor végcélunkhoz, a váci piaristák Szent Anna-templomához. A sötétségből a világosságra. Haza.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.