Egész létemmel szemben álltam velük

1950, ott áll a frissen érettségizett katolikus fiatalember, a diktatúra kellős közepén…

„A budai ciszterci gimnáziumban érettségiztem, amely akkor már két éve állami gimnázium volt, de még teljes mértékben élt a régi szellem. Ennek érzékeltetésére egy példa: szegény, szerencsétlen Abody Béla – később íróként, kritikusként, lapszerkesztőként vált ismertté – az első állami tanévnyitón kiállt, hogy elmondja beszédét. Ő, aki korábban cserkész volt, szerkesztette a cserkészújságot, s azzal kezdte: végre felragyogott a szellem és a felvilágosultság napja gimnáziumunk egén.

Az utolsó ciszterci évzárón Brisits Frigyes, a kiváló pedagógus, irodalomtörténész, köztiszteletben álló ember, a maga idősödő, hajlott alakjával úgy búcsúzott el tőlünk 1948. június elején a Szent Bernát-szobor árnyékában: ne felejtsétek el, amit itt tanultatok, vigyétek magatokkal! Két hónappal később szegény Abody Bélának nem volt nagy sikere ezek után… Mondta, mondta a beszédet, valószínűleg betanították neki, vagy önként vállalta az érvényesülése érdekében… Néhány mondata után kitört a botrány, füttykoncert kezdődött, s ezzel a tanévnyitó véget ért. Szétzavartak bennünket. Így kezdődött az állami gimnáziumi élet.”

Legelőször nem azokra a fiatalokra csapott le az ávó, akik továbbra is megmaradtak a plébánia körül. „Az első célpont néhány baloldalinak vélt személy volt. Őket vitték el az első évben az ávósok. Nem értettem, azóta sem értem, miért. Nem sokáig ültek, de gondolom, néhány pofont azért kaphattak. Emlékszem, mosolyogtunk ezen: mi, akik a templom és a plébánia körül nyüzsgünk, ránk nem irányul figyelem? Talán kevésbé voltunk veszélyesek a kommunistákra, mint a baloldaliak?”

A történelem, bármennyire tragikus legyen is, olykor mégis az iróniát csalja elő az emberből. Talán így lehet túlélni az egyébként kegyetlen abszurditást?

„A ballagáson fel kellett vonulnunk az Orlay utcába, a kerületi pártbizottság épületéhez. Nekem egy Lenin-képet nyomtak a kezembe. 1950 őszén az első tanácsválasztásra készültek a kommunisták, s nekünk tüntetnünk kellett a párt mellett. Ott jártak körülöttünk a megfigyelők, s ügyeltek arra, hogy mindenki kiáltsa: Éljen a párt, éljen Rákosi! Jó ideig kellett üvöltöznünk az Orlay utcában. Ez jelentette számunkra a ballagást.”

Ebben a légkörben – és Rosdy Pál személyiségére jellemző ez – másokkal együtt kevésbé tudta megőrizni komolyságát. A fiatalember fricskát mutatott a diktatúrának. „Érettségihez közeledve valamilyen kommunista ünnepet tartottak a díszteremben. Belépve megragadta a figyelmemet, hogy a színpad fölé, vörös alapon hatalmas fehér betűkkel odapingálták: – A párt a mi eszünk, becsületünk és lelkiismeretünk. Megböktem a mellettem ülőt: látod? Óriási balhé lesz ebből, mondtam. Meg voltam győződve ugyanis, hogy a feliratot ellenséges kezek tették oda, hogy kifigurázzák az ünnepséget.”

Mikor konfrontálódott ön a hatalommal? – teszem fel a kérdést ezek után. „Nem tudom megmondani. Egész létem szemben állt ezzel a jelszóval. Soha nem gondoltam, hogy a párt az én eszem, becsületem és lelki ismeretem.”


A plébánia és a templom körül megmaradt nagy létszámú csapatnak számos akadémikus, egyetemi tanár tagja lett. A budapesti szentimre városi polgári réteg tovább élt. A cserkészmozgalmat felváltották a bibliakörök. „Úgy gondoltuk, ezt megtűrik, hiszen politikai céljai nem voltak összejöveteleinknek, elsősorban a hitoktatásra figyeltünk.”

A ciszterci rend számos tagja iskolán kívül igyekezett továbbra is összetartani, szellemiekkel táplálni a fiatalságot. „Úgynevezett illegális szociológiai előadásokat is hallgattunk, például a Csonka-gépgyár ifjúmunkásairól. S naivul azt gondoltuk, a kommunisták szemében jeles dolog a munkásfiatalokkal találkozni. Nem tudtuk, hogy ez volt a leginkább életveszélyes ebben az időszakban – a munkásosztály »megmételyezése«.”

Közben fölvételt nyert a történelem, majd később a levéltár szakra a bölcsészkarra. „Nem jól éreztem magam az egyetemen, egészen más légkörbe kerültem. Lassanként ismertem meg szakérettségis társaimat, tehetséges, ugyanakkor szerencsétlen munkás- és parasztgyerekeket. Hirtelen fölemelték őket, s ez rengeteg személyes tragédiát okozott. Nemzedékek mentek rá az erőltetett társadalmi mobilitásra. Ezek a fiatalok ugyanis nem találták a helyüket, meghasonlottak a párttal, amellyel szemben, úgy érezték, kötelezettségeik vannak, mert a párt emelte ki őket, közben otthon látták, mi történik a valóságban. 1956-ra rendkívül feszült hangulat alakult ki az egyetemen. Már csak ezért sem csodálkoztam azon, ami októberben történt.”

Később belekerült az úgynevezett összeesküvési perek egyikébe. „Tizenhárom per volt ennek a gyümölcse. Regnumi per, ciszterci per… Én a ciszterci perbe kerültem. ‘Sigmond Lóránt atya nevével fémjelezték ezt a koncepciós bírósági tárgyalást.”

1961. február 6-ról 7-re virradó éjszaka tartóztattak le, amikor egy időben az országban mintegy kilencszáz helyen tartottak házkutatást, és tartóztattak le közel száz személyt. „Ma már mosolyogva mesélek erről, bár nem akarom bagatellizálni a történteket. Egyébként sem vagyok – akkor sem voltam – hősies típus. Éjszaka két óra körül érkeztünk a Pobjedával a Gyorskocsi utcába. Mellettem kibiztosított pisztollyal két ávós ült, elöl is ávósok. Nem volt szabad beszélni: – Fogja be a pofáját! Ilyen volt a hangnem. Amikor megérkeztünk, a kapunál kirohant tíz géppisztolyos, körbevették a kocsit. Ez a jelenet – mit tagadjam – nem volt egészen szórakoztató és barátságos.”

Az első éjszaka – mint általában – azt a taktikát követték a kihallgatók, hogy „lerohanják” az illetőt. „Egész éjjel nem hagytak aludni. Fölvittek a zárkába, nem sokkal utána rám törték az ajtót, vittek kihallgatásra. Az egyik ávós emberi hangon beszélt: – Nézze, Rosdy…, a másik üvöltött: – Kicsoda maga? Maga rohadék, reakciós!”

Fizikai bántalmazásban nem volt része.

„Nappal nem hagytak aludni. Leültem a priccsre, s abban a pillanatban elaludtam volna, de máris rúgták az ajtót. Két-három nap múlva orvosi vizsgálatra vittek. A felcser számtalan kérdést tett fel, köztük azt is: – Megverték? Erre spontán módon azt válaszoltam: – Még nem. A pasas megdöbbent, fölnézett: – Miért, gondolja, hogy meg fogják verni? – Nem tudhatom.”

Hosszú hetekig tartottak a kihallgatások, Rosdy Pál igyekezett húzni az időt. „Nem voltam teljesen mujkó, csak annak tettettem magam. Ha fölényeskedem az ávósokkal, azt gondolják, dörzsölt pasassal állnak szemben. Ezért megjátszottam, hogy mindent elhiszek nekik. És mégsem tudok mondani semmit.”

A vád összeesküvésben való részvétel volt. Közben működött a zárka besúgó rendszer. Először egy amerikaiaknak kémkedő halálraítélt került mellé. „Végül nyolc évet kapott, nyilván azért, mert vállalta a nehéz munkát. Egy hét után bevallotta nekem, miért tették mellém. Csodálatos kegyelemnek tartottam ezt.”

Rosdy Pál levegőt vesz, majd azt mondja: soha nem magától várta a megoldást. „Az elején különösen borzasztó volt a börtön. Amíg átáll az ember a kinti életről. Aztán az egyedüllét. Hogy ne bolonduljak meg, föl és alá sétáltam. Hét lépés volt a zárka. Közben mindennap más témával kötöttem le magam: történeti adatokat mondogattam, Beethoven szimfóniáit idéztem fel, milyen motívumok jutnak eszembe az egyes művekből.”

Egy idő után olvasnivalót is kapott, s ez éppen nagypéntekre esett. „Beszólt az ávós: milyen könyvet hozzon. – Magára bízom. – Erre odaadta Zola egyik művét. Azt gondolná az ember, Zola nagypénteken?! A Mouret abbé vétke című regény borítója egy feszület előtt térdeplő és imádkozó pap alakját mutatta. Nagypénteken egy feszületet a zárkámban!”

A könyvet letette a priccsre, a falnak támasztotta, föl és alá járkált, közben imádkozott. „Nem kívánom, hogy más is elfogadja ezt csodának, de az én számomra az volt, s az is marad.”

A többiekről nem tudott. Az ávósok szavaiból annyit kivett, hogy sokakat letartóztattak. „Igyekeztem húzni az időt, s hogy minél kevesebb jegyzőkönyv szülessen. Amikor elkezdődött a kihallgatás, belekapaszkodtam valamelyik mondatukba, s elkezdtem mesélni. Talán nem vagyok fennhéjázó, ha azt mondom: a szellemi fölény nálam volt. Pillanatok alatt kisiklattam a beszélgetés fonalát.”

Közjáték: az egyik kihallgatás alkalmával az ávóst hívta a felesége. A férfi durván leteremtette az asszonyt.

„Mikor letette a kagylót, azt mondtam neki: – Őrnagy úr, kénytelen voltam végighallgatni a telefonbeszélgetést. Engedjen meg valamit: ne beszéljen ilyen hangon a feleségével, mert ebből hamar válás lesz. – Hogyhogy? – Erre kifejtettem neki. – De ide figyeljen, az asszony ilyen meg olyan… – Persze, hagytam rá, néha még amolyanabb, de őrnagy úr meg milyen? Hogyan beszélt vele? S máris házassági tanácsadásnál tartottunk. Egyszer csak a kihallgató ránézett az órájára: – Te jó ég, már megint elment az idő, s nem vettünk föl egyetlen jegyzőkönyvet sem! – Ez a célom, gondoltam.”

Első fokon négy évet kapott 1961 őszén. A perben találkozott először elítélt társaival: ‘Sigmond Lóránttal és egy idős bácsival, az egyik ciszterci szerzetes édesapjával. „Ma sem tudom, hogyan keveredett oda.”

A Legfelsőbb Bíróságon három évre enyhítették büntetését 1962 kora tavaszán. „Közben tartották a XXII. szovjet pártkongresszust, s ennek hatására enyhülést tanúsított a magyar pártvezetés. Akkor persze nem tudtam ezt. Schönherz Zoltánné ügyész rendkívül ellenségesen lépett fel velem szemben, a magyar ifjúság megrontójának és hasonlóknak nevezett. Kérte a súlyosbítást, ennek ellenére a Legfelsőbb Bíróság – a kémkedés vádját is megfogalmazta ellenem, amin maga a bíróság is nevetett – enyhített az első fokú ítéleten.”

A Gyűjtőfogházba került. „Egy földszinti, koszos, piszkos zárkába, beszögezett ablakokkal. Egyedül voltam, sétára se vittek. Öt nap után bevágtak mellém egy fiatalkorú gyilkost, majd másnap továbbvitték. Később egy néphadseregbéli főhadnagy került hozzám. Szimpatikus srác volt. Kérdezte, mióta vagyok ott? S nem visznek sehová? – Nem visznek. – Akkor hamarosan elkerülsz innen. Tarts ki, mert most akarnak beszervezni. Hogy elmondta, ezt tekintem a következő csodának.”

Néhány nap után kezdődött a zsarolás: az édesanyját is beviszik. „Megfogadtam egy korábbi zárka – besúgó tanácsát, aki azt mondta: ne úrifiú módjára beszélj velük, mert nem értik ezt a nyelvet. Ha el akarsz érni velük valamit, emeld fel a hangod, s üvölts! Figyeld meg, akkor leszállnak rólad.”

Így is cselekedett. „ Üvöltöttem, ököllel vertem az asztalt az operatív ávós előtt: – Maguk, akik Rajkot fölakasztották! Vegye elő a pisztolyát, ott van a hóna alatt, lőjön főbe! – Ki akarja magát főbe lőni? – Maguk azt csinálnak, amit akarnak!”

Olyan stílusban szólalt meg az úrifiú, amire a kihallgató nem számított. Erre csak annyit tudott mondani: – Maga sem fog állást kapni a szocialista Magyarországon. Még a folyosón is üvöltött utána. Ez a recept – az üvöltés – két alkalommal is bejött. Harmadszor már nem kellett üvöltenie, a börtönidő alatt ugyanis még egyszer próbálkoztak a beszervezésével.

„1963 februárjában beadtam a harmadolási kérelmet. Kijött az engem elítélő tanácsvezető bíró, aki egyébként részt vett Brisits Frigyes aranymiséjén, amikor az ávó nem engedte a ciszterci szerzetest a főoltárnál misézni. A bíró megkérdezte tőlem: miért vagyok hebrencs? – Egyáltalán nem vagyok hebrencs. Végzem a munkámat a börtönben.”

Huszonnégyen adták be harmadolási kérelmüket, huszonhárman megkapták. „Én nem. Mondván, nem bántam meg a bűnömet. 1963. március végén már mindenkinek volt fülbe dugható kis rádiója, amelyen bejött a Kossuth rádió adása. S akkor hallottam, hogy Kádár János a Parlamentben bejelentette az amnesztiát a felszabadulás 25. évfordulójára tekintettel. Április 1-jén léptem ki a Gyűjtő kapuján. Utoljára az úgynevezett nevelőtiszt bejött hozzám a fordítóirodába. A nyelvtudással rendelkezőket ugyanis ilyen munkára használták fel. Egy kétszázötven oldalas német magnetofonszakkönyvet fordítottam le. Akkor tanultam meg, mi az egyáltalán. Bejött a nevelőtiszt, elköszönt: ocsmány módon lehordott… Azt hiszi, ilyen rohadékra szükségünk van?”

Szabadulása után még két alkalommal próbálták beszervezni. „1971 körül volt az utolsó próbálkozásuk, de a rendszerváltozásig állandó megfigyelések alatt tartottak. 1971-ben útlevelet kértem, bátyám temetésére szerettem volna kiutazni Bécsbe. Kérelmemet elutasították. Fellebbeztem. Erre behívtak az Eötvös utcába, az útlevélosztályra. Az atyáskodó stílussal próbálkoztak: – Mi akarsz lenni, édes fiam? – Akkor ugyanis az Actio Catholicában, a Magyar Kurírnál, az Új Embernél dolgoztam. – Lehetne magából, folytatták…, ha össze tudnánk jönni, hiszen rendkívül tájékozott a nyugati egyházi sajtóban. – Az MTI-nek van külföldi sajtószolgáltatása. Én csak szubjektív módon tudok kommentárt fűzni az eseményekhez. – Engem éppen ez érdekel. – Erre viszont azért nem vagyok alkalmas, mert aki ilyesmit vállal, arról a környezete pillanatok alatt megtudja. Én is tudom, kollégáim közül ki az, aki jelent maguknak. – Milyen ellenséges magatartású! – Nem vagyok ellenséges, ön idősebb nálam, ha az utcán találkozunk, biztosítom, hogy előre köszönök. Ez volt az utolsó beszélgetésem velük.”

Fotó: Cser István