Nógrádszakálban született, és még emlékszik Trianonra is. „Egy kép van előttem, amikor az esperes bácsi zokogva áll az asztal előtt. Hallottam, amikor megbeszélik, hogy Trianon győzött, és tanácstalanul kérdezik: mi most a túloldalra estünk, vagy itt maradunk? Láttam, hogy édesapám is könnyezik” – meséli kisgyerekkori élményét Kenéz Erzsébet. „Amikor a nővérem iskoláskorba került, kijelentette, csak akkor hajlandó tanulni a magántanítóval, ha én is ott ülök mellette, így minden rám ragadt, amit neki magyarázott a tanár.” A kis Erzsébet hamar megismerkedett az olvasás örömével, és tízévesen már Jókai Az arany ember című könyvét bújta. Ettől kezdve mindent elolvasott, amit otthon talált. A matematikához is különös tehetsége volt, szívesen fejtett számrejtvényeket, és már kisgyerekként segített a mázsálásban a cséplésnél. Az iskolában sokszor korrepetálta a gyengébbeket. „A polgári után az ötéves tanítóképzőt végeztem el Zsámbékon. Már tizenhét éves koromban »négyszemközt megbeszéltem« az Úristennel, hogy az övé szeretnék lenni, és én ezt halálosan komolyan vettem. Képesítő után több rendnél próbálkoztam, ahová azért nem vettek fel, mert nem volt szülői beleegyezésem. Végül 1939. augusztus 1-jén Zsámbékra léptem be, ők ismerték szüleimet, és bíztak a későbbi beleegyezésükben. Szeptember 1-jén beiratkoztam a Szegedi Tanárképző Főiskolára, és az akkori József Nádor Tudomány Egyetemre. Négy esztendő után a kétéves Apponyi Kollégiumot végeztem el. 1943. január 6-án tettem le az első fogadalmat. A diploma megszerzése után, 1945 szeptemberétől három évig a Zsámbéki Líceum és Tanítóképzőben tanítottam” – mesél a nővér a fiatalkori évekről. A háború is itt érte, 1944 karácsonyán bejöttek az oroszok. A zsámbéki hegyről Budát jól lehetett védeni. Az országban csak itt tartott kilencvenhárom napig a harc. „Napokon keresztül lőtték a fővárost. Az első bombázásoktól végignéztem, ahogy a Sztálin-gyertyákkal Budapestet lövik. Április elejéig tartott ez a szörnyű időszak. Százan éltünk itt nővérek, a fiatalokat hazaküldték. Amikor már elérték Herceghalmot az oroszok, a tartományfőnöknő összehívott bennünket, hogy vegyük magunkhoz a legszükségesebbeket, mert lehet, hogy menekülni kell. Dupla ruhát vettünk magunkra, és fátyolban aludtunk. Hajnalban rettenetes nagy recsegésre-ropogásra ébredtem. A téren a ház előtt barakkok álltak, az oroszok azt hitték, hogy német katonákkal van tele, ezért szétlőtték. Én úgy hallottam, mintha nálunk, a földszinten lőnének.” Amikor odaért a front, lementek a pincébe, az ötszáz éves épület másfél méteres falai bírták a bombázást. Az oroszok végigjárták a rendházat, mert német katonát kerestek, de náluk csak menekültek húzódtak meg. Mányról is érkeztek nők, fiatal lányok és családok, legalább háromszázan laktak náluk. Szerencsére sok liszt megmaradt a németektől, így nem éheztek, mert tudtak kenyeret sütni a pincében – emlékezik a nővér. „Nyolcan vállalkoztunk kapuőrnek, hogy a ház ne maradjon üresen. Pár nap után orosz katonákat vezényeltek a rendházhoz, akik ott ültek a konyhabejáratnál. Tőlünk két nővér az oroszok mellett, kettő a főbejáratnál tartózkodott, és állandóan járőröztünk a hátsó bejárathoz is. Eleinte féltünk az oroszoktól, de a nővérek közül néhányan tudtak szlovákul, és ők kapcsolatba léptek velük. A katonák megérezték a természetfölöttit a szerzetesben. Az egyik orosz katonát kérésére bevittem a kápolnába, ahol letérdelt, keresztet vetett, imádkozott, mások rózsafüzért kértek tőlünk.” Amikor 1948 nyarán államosították az iskolákat, a nővérek tanácstalanok lettek: hogyan tovább? Kenéz Erzsébet két évig az albertfalvai plébánián dolgozott harangozóként, minden héten takarította a templomot. Mindszenty rendelkezésére – hogy nem lehet együttműködni az államosítással, mert aki közreműködik, az ki lesz közösítve – aláírták, hogy nem vállalják a tanítást. „Amikor Rákosi elé lett téve az aláírásunk, ő azt válaszolta: »Ez nem probléma, ez csak vagonkérdés, vagonírozzák be az egész társaságot, és vigyék ki Szibériába! « Nekem majd megszakadt a szívem a tanításért, nagyon szerettem a növendékeimet.” 1949. január 6-án tizenheten kötelezték el magukat örökre Istennek.
„1950. június 15-én volt a szétszóratás, én éppen a nagynénémnél tartózkodtam a Mátrában, mert a tüdőmmel betegeskedtem. Akkor kaptam egy értesítést, hogy öltözzek civil ruhába, és próbáljak eltűnni. Pestre utaztam a nővéremékhez, ahol a cselédszobában húztam meg magam. De mivel ők is munka nélkül tengődtek, nem nagy örömmel fogadtak.” Akkor épült egy új gyár Albertfalván, amely öntödei segédanyagok előkészítését végezte. Enikő nővér itt próbált állást találni. Egyetemi végzettségéről hallgatott, de mivel két évet tanult kémiát az egyetemen, vegyésztanárként alkalmazták. Azt tudták róla, hogy szerzetes. „Pár év után kutatóvegyész lettem, ekkor már bevallottam az egyetemi diplomámat, így mérnöki státuszban helyezkedtem el. Nagyon jó csoport alakult, szívesen végeztem a munkámat. Az öntéshez szükséges segédanyagok minőségét vizsgáltuk, egy új technológiát is kidolgoztunk. 1956-ot is itt éltem át. Reggel egy próbakísérlet közben telefonon hívott a nővérem egy fodrászüzletből, hogy a tizenkét pont van a kezében, és kitört a forradalom. Hamarosan egy teherautó fordult be hozzánk a cérnagyárból, egy csomó zászlót hoztak, hogy vágjuk ki a címert. Majd teherautókra raktuk a lyukas zászlókat, és a Fehérvári útra vittük. Szerencsére senkinek nem lett bántódása, még a megtorlás után sem” – emlékszik a nővér a forradalom eseményeire. Pár esztendő múlva egy barátnőjéhez költözött, aki négy év után agytrombózist kapott, a fél oldala lebénult. Enikő nővér feladta állását, és fizetés nélküli szabadságra ment, az ezeregyszáz forintos nyugdíjából éltek. A kevés pénz kiegészítéseként iskolás fiúkat korrepetált matematikából és fizikából. Egy nagyon gyengén tanuló gyereket olyan jól felkészített, hogy év végére majdnem jeles bizonyítványa lett. Ezután a szülők mind hozzá vitték a gyerekeiket, ami anyagi biztonságot jelentett. Életem legszebb évei voltak, a barátnőmmel mindennap együtt imádkoztunk. Később még sokáig korrepetáltam gyerekeket, imacsoportokból lányok kerültek hozzám, közülük többen szerzetesi hivatást éreztek, és egyre gyakrabban találkoztunk. A nyolcvanas évek vége felé már tizenöten imádkoztuk naponta a zsolozsmát, együtt énekeltünk gregorián dallamokat, a fiatalok taizéi dalokat gitároztak. 1989-ben, a rendszerváltás lehetőségeit kihasználva többen közülük jelöltként folytatták életüket a rendben. Ekkor az összes rendi ügyet nekem kellett intézni. Később anyagi segítséggel, külföldi mintára Pilisborosjenőn egy gyönyörű kolostort építettünk. Ma, kilencvenegy évesen úgy látom – Anthony de Mello gondolatai alapján -, hogy szinte az egész életem egyetlen imádság. Itt, a verőcei Migazzi-szeretetotthonban minden közös imán részt veszek, reggel fél óra elmélkedéssel kezdődik a nap, majd a reggeli zsolozsma és szentmise ad erőt. Délelőtt a csoport rózsafüzért imádkozik, este közös zsolozsmán veszünk részt. Szombaton és vasárnap litániát mondunk, minden évben közös lelkigyakorlatot szerveznek számunkra. Egykori tanítványaimmal a mai napig megvan a kapcsolat, gyakran hívnak telefonon, többen megkeresnek személyesen” – fejezi be kalandos élete történetét Kenéz Erzsébet Enikő nővér.
