Később sem bánta az elszalasztott lehetőségeket. Örült neki, amikor szemináriumi spirituális és teológiai tanár lett Esztergomban, noha tisztában volt azzal, hogy a kispapok a legkritikusabb hallgatóság. Életközelbe tudta hozni a Szentírás és az egyház tanítását, a zsinati dokumentumokat, a pápai megnyilatkozásokat. Sokan választották őt lelkivezetőjüknek. Többen tekintenek rá úgy, mint akinek komoly szerepe volt hivatásuk fejlődésében és megőrzésében. Igaz ez sok családos emberre is, akiket szintén átsegített életük egy-egy nehezebb szakaszán. Spirituálisként sokfelé hívták lelkigyakorlatot tartani, ekkor lett országosan is ismert. „Kivételes karizmája volt a lelkigyakorlatok tartásához” – fogalmazta meg temetési miséjén Spányi Antal püspök. Szentbeszédei, lelkigyakorlatai valóban kivételes szuggesztív erővel bírtak. Nagysága a benső szabadsága volt, amely erős hitéből és mély istenkapcsolatából fakadt. Egész életében komolyan vette a diakónusszentelés liturgiájának szavait: „Ügyelj arra, hogy amit olvasol, hidd; amit hiszel, tanítsd; és amit tanítasz, kövesd is!” Életét eszerint alakította.
Sosem panaszkodott, alázattal hordozta keresztjeit. Albertfalván családias közösséget teremtett. Misék után a plébániára invitálta munkatársait és a ministránsokat, hogy együtt reggelizzenek, vacsorázzanak. Fontos volt számára az asztalközösség. Nem amiatt, ami az asztalra kerül, hanem azok miatt, akik körülülik az asztalt. Mindenkire volt ideje, aki szeretett volna beszélni vele. Halála után kezd összeállni a kép, hogy saját pénzéből rendszeresen támogatott nagycsaládosokat, fizetve a gyerekek iskolai étkezését vagy éppen nyári táborát. Néhány héttel halála előtt derült ki betegsége, amely súlyos műtétet tett szükségessé. Benső békével fogadta a hírt, derűvel és nyugalommal készült a hosszú műtétre, amelyről tudta: nem biztos, hogy túléli. Életének utolsó napjaiban is Isten iránti mélységes bizalom töltötte el. Még a műtétet végző orvosoknak is feltűnt végtelen nyugalma, békéje. Másfél órával a halála után spontán gyülekeztek az emberek Albertfalván, a templomban. Eljöttek, hogy imádkozzanak plébánosukért, akit nagyon szerettek.
A temetése előtti estén újra megtelt a templom. Személyes gondolatokkal imádkoztak érte a plébánia közösségei. Másnap a temetési misére kicsinek bizonyult az istenháza, kint legalább annyian vettek részt a misén, mint bent a templomban. Az új köztemetőben is sokan kísérték utolsó földi útjára. Temetési beszédében Antal atya végrendeletéből idézett Erdő Péter bíboros: „Mindenért Istené a dicsőség, a dicséret, a hálaadás és az áldás. ő hívott meg, ő szentelt fel, ő tartott meg. És csak az ő irgalmában van minden remény és erő. Isten áldása kísérje mindazok életét, akik részesei voltak életemnek és papi szolgálatomnak!”
Akik ismertük, hálásak vagyunk azért, hogy részesei lehettünk hiteles életének és kimagasló papi szolgálatának. Nyugodjék békében a feltámadás napjáig!
