„Díszére válna a pártnak, ha belépne…”

„Édesapámnak Zalakomárban volt vendéglője Amikor bejött az állomásra egy katonavonat, az oroszok a közeli házakba rohantak, és mindent vittek, amit találtak. Hozzánk, az étterem pincéjébe is lejöttek – én éppen otthon tartózkodtam. Édesapámat tuszkolta maga előtt a katona, ekkor én közéjük álltam. Édesapám rémültem kiabált – hagyd! Ekkor sípolt a vonat, hogy indul tovább, a katona ott hagyott minket, és futott a vonathoz” – meséli a nővér a háborús időket.Kun Mária 1946-ban érettségizett a nyolcosztályos gimnáziumban. Különbözeti vizsgával bekerülhetett az Angolkisasszonyok Veszprémi Tanítóképzőjébe az ötödévesekhez. „1947. január 30-án beléptem a rendbe, ebben az évben megkaptam a tanítónői oklevelet is. 1948. augusztus 15-én a zugligeti anyaházban beöltöztettek. A boldog lelki felkészülés idejét – amely két esztendő lett volna – Mindszenty bíboros úr letartóztatása miatt december 28-án meg kellett szakítani. Mi tizennyolcan fiatalok – Veszprémből, Egerből, Kecskemétről – visszakerültünk ki-ki a maga házába, és 1949. január 6-án elkezdtünk tanítani” – idézi föl a nehéz időket Kun Mária.

A nővérek közül senki nem volt hajlandó aláírni az állam által kiadott nyilatkozatot, melyben Mindszenty bíboros halálos ítéletét kérték. Így a tanárokat minden iskolából kitiltották. Mária nővérnek lehetősége volt év végéig hittant oktatni Veszprémben, ahol polgári iskolát, gimnáziumot, kereskedelmi és tanítóképző intézetet vezettek a nővérek. Peller Anna tartományfőnöknő megszervezte, hogy plébániákon szállást és munkalehetőséget kapjanak a rendtársak. Kun Mária Ajkára került, ahol hittant tanított 1950 nyaráig. Itt még a rendi ruhában jártak, az ottani emberek szerettek őket, reggelre ott volt az aprított fa a küszöbön, disznóvágáskor mindenki hozott nekik kóstolót. „Amikor Ajkán tanítottam, minden házhoz bementem, hogy megismerjem a családokat, beszélgessek velük. Óva intettek: a párttitkárhoz be ne tegyem a lábam. De én bekopogtam hozzá, ő rám se nézett, csak közönséges kérdéseket tett föl. Ezekre nem vagyok hajlandó válaszolni – mondtam. – Majd eljön az ideje, hogy válaszoljon! – felelte. Másnap este a pártgyűlésen elmondta: tegnap este hozzám is betette a lábát a sötét reakció, egy apáca képében. – A falubeliek mérgükben belelökték az árokba a párttitkárt, és szidták, hogy miért bántja az apácákat.”

1950 nyarán, a szétszóratáskor Mária nővér egy iparművésznél szabni-varrni tanult. Édesapja vett egy Singer varrógépet, ezen dolgozott. Akkoriban, ha szabadon élő civil nővért valaki felismert és feljelentett, az ÁVO-tól harminc forint „hálapénzt” kapott. Állítólag ez meg is történt az akkori Széll Kálmán téren. „Peller Anna főnöknőt a veszprémi ÁVO pincéjében tartották fogva, és három nap három éjjel vallatták. A hadbíró azt is megkérdezte tőle, miért nem engedi a fiatalokat férjhez menni? A főnöknő azt válaszolta, hogy ő nem tiltja meg: ha lejárt a fogadalmi idejük, szabadok. Erre közölte vele: »Nekem komoly szándékaim vannak a Kun Marikával! « Ezért megtudakolta, hol lakom, leutazott Zalába a szüleimhez. Édesapám nagyon megijedt, mert ő kisgazdapárti képviselőjelölt volt, sokat zsarolták, még kínozták is. Én soha életemben nem láttam ezt az embert, de azt üzente, hogy meg akar kímélni az élet nehézségeitől és feleségül akar venni.” Édesapja Pesterzsébeten rejtette el egy özvegyasszonynál. A hadbíró a fővárosba is utána jött, éppen ezért Kun Máriának lakásról lakásra kellett menekülnie. Lakott a Vásár utcában, majd a Váci utca következett, majd a Bródy Sándor utcában három rendtársa fogadta be. De megfordult Zuglóban, a II. és a XII. kerületben is. „Az albérletért 200 Ft-ot fizettem, 180 Ft-ot kaptam azért, hogy két örmény gyerekre vigyáztam, házi varrónő voltam családoknál. Sokszor fél kiló szilva, egy kiló kenyér volt az egész napi élelmem. Sokat éheztem, akkor laktam jól, amikor vasárnap elmentem a bátyámhoz. Az örökfogadalmat 1954-ben tettem le titokban Budapesten, a tartományfőnöknő lakásán. A rendtársaimmal többször találkoztunk, lelki és teológiai továbbképzéseken is részt vettünk” – emlékszik a földalatti egyház tiltott összejöveteleire a nővér. „Egy párttitkár segítségével műszaki rajzolói állást kaptam az Elműnél. A hadbíró »kérőm« elrendelte, hogy hetente jelenjek meg a személyzeti osztályon, ahol egy kommunistával kellett »beszélgetnem «”. Gondolták, addig csűrik-csavarják a dolgot, míg behódolok. Ez nyolc évig tartott. De már olyan gyakorlatom volt, hogy azt kérdezték: Mondja, maga elvégezte a Legfelsőbb Szemináriumot? – Nem, én jogot és közgazdaságtant tanultam – válaszoltam. Itt 780 Ft volt a havi fizetésem. Előfordult, hogy a minisztériumból jött hozzám valaki. – Tudom, hogy maga egyházi iskolába járt, hogy gyónni és áldozni is szokott – mondta nekem. – Természetesen, de tartsuk tiszteletben mások elveit. Én is tiszteletben tartom az önökét… – Elszánt voltam, nem volt vesztenivalóm, gondoltam, legfeljebb elvisznek a Gulagra. A »beszélgetés« után azt kérte az osztályvezetőmtől a férfi, hogy azonnal bocsásson el. De ő azt felelte: három embert leadok helyette. Erre megfenyegették, hogy az ő állása is veszélybe kerülhet…” Amikor kollégái tudomására jutott, hogy elbocsátották, az egyik mérnök azonnal szerzett neki adminisztrátori állást a kispesti cipőgyárban. Majd 1957 végétől az örmény katolikus egyházközségben hitoktatott, családokat látogatott, adót szedett. Sokáig nem kaphatott útlevelet, pedig rendtársai hívták külföldre. Amikor bement a minisztériumba a meghívólevéllel, nekiszegezték a kérdést: meddig volt a zugligeti noviciátusban? „Ez a mondat váratlanul ért, de a Szentlélek nagyon bölcs válasszal segített ki: úgy látszik, maga nem ismeri a paragrafusokat? 1950-ben az egyház és állam között a Paritásos Bizottság írásba foglalta, csak az számít szerzetesnek, aki 1948-ban már fogadalmas volt. Hol voltam én 48-ban? – Én is megdöbbentem, milyen merészen tudtam felelni. Az útlevelet, természetesen, nem kaptam meg…”

Amikor ismét munkát keresett, a Kohó- és Gépipari Minisztérium tervezőirodájában, egy rajzot kellett elkészítenie. Mire végzett a „próbafeladattal”, már mindent tudtak róla. Az illető azt mondta neki: kartársnő, kevés emberről kaptunk ilyen véleményezést, mint önről. Másnap már mehetett dolgozni. A reggel fél 8-kor kezdődő munkaidő délután 4-ig tartott, de ideológiai továbbképzés címén sokszor termelési értekezletet hirdettek meg. Itt mindenki szabadon azt csinált, amit akart, kézimunkázott vagy olvasott, de este fél 7 előtt nem lehetett hazamenni. Mindezt azért tették, hogy a családi életet rombolják. „Állandó beszédtéma voltam, egyszer a személyzeti osztályvezető a következő megjegyzést tette: a Kun Marika nem párttag, de díszére válna a pártnak, ha belépne! – Közben elvégeztem a négyéves technikumot és oklevelet kaptam, így 1968-tól műszaki értelmiséginek számítottam.” Kun Mária 1985-ben ment nyugdíjba, ettől kezdve a rendi elöljáró mellett dolgozott. 1987 őszén költözött Verőcére, a Migazzi Szeretetotthonba, azóta itt lakik. Tíz évig Bánk József érsek levelező titkárnője volt, aki szintén az otthonban élte öreg napjait. „Hosszú utat jártam be, de a Szentlélek Úristen olyan csodálatosan vezetett mindig, hogy nem győzök naponta hálát adni. Aki benne hisz, nem csalatkozik” – mondja a sok nehézséget megélt, de ma is boldog nyolcvankét éves Kun Mária nővér.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..