„Azért várakozni a hitre, hogy majd imádkozhassunk, éppen olyan, mintha a kocsit fognánk be a ló elé. A mi utunk a testi dolgoktól a lelki dolgok felé vezet” – írja rokonom, Oskar Milosz. Egy barátom, az időközben már elhunyt J. S. atya nem hitt Istenben. Viszont hitt Istennek, vagyis Isten igéjének, Isten megnyilvánulásának, és ezt a különbséget minduntalan hangsúlyozta. A kínzások, a koncentrációs tábor, a gázkamra: bárcsak mind-mind valami külső dolog lenne; valami, ami felbolydítja a dolgok megszokott rendjét! Ám ahogy egy huszonhat éves nő esetében a mellrák, ahogy a szívinfarktus, ahogy a szellemi fogyatékosok lassú haldoklása, úgy az erőszak is pontosan megfelel annak, amit minden eleven anyag sorsáról tudunk. Akkor hát miért olvassuk, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert? Vagy talán annyit jelent ez, se többet, se kevesebbet, hogy Istennek emberi arca van, hogy benne lakozik az emberré lett Ige, az örök Ádám. S eme ellentétből nem lehet kilépni. Legfeljebb csak úgy, ha hiszünk a Véletlenben és az ember végtelen képességében, hogy visszatérhet az emberlét isteni állapotába. (…) „Számomra Isten létezésének legfőbb bizonyítéka az öröm, melyet olyankor érzek, ha elképzelem, hogy Isten van” – fogalmaz René Le Senne. Az emberek imádságai. Leginkább talán azt kellene kérniük, hogy megmaradjon számukra az az egy, rövid pillanat, amelyben feltárul mindaz, amit gyanítottak, de nem akartak bevallani. A mindennapi életre gondolok, amely az inváziók, az ostromok és az átalakulások dacára így vagy úgy zajlott. És azokra is, akiknek halála olyan időkre esett, amikor minden esztendő nevezetes évszámként került be a történelemtankönyvekbe. (…) Szükséges és hasznos volt a bűn fogalma, amelytől újabban megszabadultak, hogy lépést tartsanak a fejlődéssel. Mert én, a bűnös hordoztam a terhet, de el is dobhattam, nem volt azonos velem. Bevallhattam a bűneim, s ily módon magam mögött hagyhattam őket. Most a bűnöm idebenn található, az én génjeimben, az én sorsomban, az én természetemben. Hiszen tapasztalati úton megállapítottam, hogy olyan vagyok, mint a folyóvíz, amely tükrözi a két part színének változásait, amelyek között áramlik – tükrözi a viharokat, a felhőket, az égbolt kékjét, miközben ő maga színtelen. Feltámadás. Minden tapintható, anyagi dolog – ahogy azt mondani szokták – átváltozik fénnyé, s alakjuk ott megőrződik. Ami időnk végeztével, az időn túl majd visszatérnek besűrűsödött fény formájában, bár nem olyan sűrűn, mint az anyag korábbi állapota. Akkor már mindez a legtisztább kivonat, felfoghatatlan erővel. És minden emberi lény kivonata, anélkül, ami rájuk rakódott: kortalanul, betegségek és smink nélkül, öltözködés és színlelés nélkül. Ilyen világos tudatosítása annak, hogy a templomban lévő férfiak és nők, az ősz halántékok, a tar fejbúbok, a bodorított hajtincsek nem önmagukat jelentik, hanem egy szerzett formát, amely földi életünk során kerül ránk; hogy valójában ők mindannyian gyermekek, és megérdemlik, hogy lemossuk róluk – úgymond – a társadalmi színház eme mesterséges színeit; s ugyanúgy: hogy letisztogassuk róluk a megélt esztendőket, hogy megmaradjon bennük az emberi faj valódi alakja, a gyermekkor, az ifjúság, a feltárulkozás, a készség. (…) Templom. Az egyetlen hely, ahol az emberek arcukkal nem a többi ember felé fordulnak, mindamellett nem csupán nézők (mint például a színházban). Az ember, aki arccal más emberek felé fordul, soha nem viselkedik teljes mértékben védekező reflexek nélkül – vagyis a tekintetek találkozása két alany párbaja. Az embernek a szent, a sacrum jelenlétében nem kell védekeznie. Volt értelem a pap zsinat előtti elhelyezkedésében, a híveknek háttal, a kórus vezetőjeként. A megfakult, motyogó, bottal támolygó öregek látványa, akik se nem férfiak, se nem nők, mert a nemek közti különbség elmosódott. És mellettük könnyedén haladnak el a vállas fiúk és az őzikeszemű lányok, a legnyilvánvalóbban ugyanolyanok, mint ők voltak, csak jó néhány évvel ezelőtt. Úgy tűnik, mintha az emberek között egy megnevezhetetlen áramlat úszna, lemállasztva külsejüket, mialatt a homokóra néhányszor lepereg, az élőlények helyett egy halom törött bábut hagyva hátra. És ezt szemlélve hogyan is hihetnénk az egyetlen, megismételhetetlen lélek küldetésében? (…) Egy öböl, melynek színe hajnaltájt akár a megolvadt ón, s rajta a távolban egy lebegő csónak, egyetlen aprócska emberrel, aki a csónak orrában állva a hosszú kormányrudat tartja. Ő és az ötvenemeletes épületek, a csillagközi járművek és az elektronikus zene civilizációja. Kicsoda ő? Vajon része e civilizációnak? Oly kicsinyke, örökké megismerhetetlen, egymagában álló, talán épp csak egy írásjel?
Ajándékokkal halmoztál, Varázsló-Isten.
Hálát adok Néked a jóért és a rosszért.
A földön mindenben örök fény ragyog.
Most és a halálom követő napon.
Zsille Gábor fordítása
Czeslaw Milosz (1911-2004) lengyel költő, esszéíró, 1980 irodalmi Nobel-díjasa.
