Csodálatos freskót találtak a római Santi Bonifacio e Alessio-templomban

Hosszú ideig tartó keresés előzte meg a felfedezést. Viggiani kíváncsiságát egy levél keltette föl, amit 1905-ben Róma műemlék-felügyelőségének egyik alkalmazottja írt. A levélben említést tesz egy kitűnően konzervált freskóról, amelyet egy templomtorony megerősítésének munkálatai közben láttak. Ám arról nem szólt a levél, melyik templomban van a freskó, és ez Rómában meglehetősen megnehezítette a kutatást. Viggianinak egy sor templomot át kellett vizsgálnia, mire eredményt ért el.
A freskó a XII. században készült. Jelenleg látható része kilencven centiméter széles és több mint négy méter magas, a többi, még fallal takart részt ugyan­ennyire becsülik. A művészettörténész szerint ez is rejt még meglepetéseket. A freskó színei ma is élénkek: a háttér fekete, az alakok köpenye vakító cinóber, a dicsfények ragyognak. Krisztus tekintete átható.
A hívők nagy becsben tartják Szent Eleket. Akik az évszázadok során valamikor befalazták a freskót, valószínűleg hagytak a falon egy kis rést, hogy a hívek láthassák szeretett szentjüket.
Szent Elek apja római szenátor volt, gazdag, elismert ember. A legenda szerint fia számára rangban hozzáillő menyasszonyt keresett, a császári családból. Az esküvő után Elek meglepő döntést hozott: a nászéjszakán szűzi erényekre biztatta ifjú feleségét, majd elhagyta őt, hajóra szállt, és Edessza városába ment. Itt mindenét szétosztotta a szegények között, és maga is koldus lett; a város templomának előcsarnokában húzta meg magát. Szülei mindent megtettek, hogy nyomára akadjanak, szolgáikat küldték fölkutatására, de hiába.
A szolgák közül néhányan Edessza városába is eljutottak; Elek megismerte őket, amikor a többi koldussal együtt neki is alamizsnát adtak, azok viszont nem ismerték fel, talán azért, mert a nélkülözéstől nagyon megváltozott a külseje. Elek tizenhét évig élt Edesszában, majd különféle csodás események hatására visszatért Rómába, a szülői házba. Apját, aki nem tudta, hogy a fiával beszél, arra kérte, hogy fogadja be őt szegényei közé. A szenátor a lépcsőfeljárat alatt adott neki menedéket. „Atyám házában élek majd ismeretlenül, így legalább nem leszek mások terhére” – gondolta Elek. Napjait imádsággal és elmélkedéssel töltötte, böjtölt és sokat virrasztott, így élt újabb tizenhét éven át, ugyanannyi ideig, amennyit Edesszában töltött. Amikor elérkezett a végórája, papiruszt meg tollat kért, és leírta élete történetét.

Forrás és fotó: Göbölyös N. László/Gnlszinfolt.blog.hu; Mészáros Ákos

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..