Csend és szó

A csend tehát a közlés alkotórésze. A csendességben halljuk és ismerjük meg jobban önmagunkat is. Ha mi hallgatunk, szóhoz jut a másik ember. A csend által nyílik lehetőség egymás meghallgatására és a teljesebb emberi kapcsolatra. A csendben valósulnak meg a kommunikáció leghitelesebb pillanatai például azok között, akik szeretik egymást: a mozdulat, az arckifejezés, a testbeszéd mind a személy igazi megnyilvánulásának jele. Az öröm, az aggodalom, a szenvedés sajátságos módon fejeződik ki éppen a hallgatáson keresztül. A csendből tehát még igényesebb közlés fakad a meghallgatásnak azzal a képességével együtt, amely az emberi kapcsolatok minőségét jelzi. Amikor az üzenetek és az információk túl bőségesek, lényeges, hogy különbséget tudjunk tenni a fontos és a felesleges között. A közlés jelenlegi dinamikájának többsége a válaszok keresésére irányul.



Majd így folytatja a pápa: Az internetes keresőprogramok kiindulási pontot jelentenek számtalan olyan személynek, aki tanácsot, információt és válaszokat kér. A világháló egyre inkább a kérdések és válaszok fóruma, sőt, a modern ember céltáblájává lesz olyan kérdéseknek is, amelyeket nem vetett volna fel, és olyan szükségleteket keltenek benne, amelyeket valójában nem érez. A csend azért is értékes, hogy a számtalan ösztökélés és a nem igényelt válasz közepette az ember felismerje a valóban fontos kérdéseket.
A közlés összetett és szerteágazó világában azonban felszínre kerülnek sokak részéről felmerülő kérdések az emberi lét értelmével kapcsolatban: Ki vagyok, mit kell tudnom, mit kell tennem, miben remélhetek?

Fontos, hogy a szavak és az eszmecsere párbeszédén keresztül meghallgassuk az ilyen kérdéseket feltevő embereket. De fontos a megfontolásra és a csendre való felhívás is, mert ezek olykor ékesszólóbbak, mint az elsietett válaszok. Mert a kérdező ezáltal énje mélyéig hatol, hogy megnyíljék egy olyan válasz előtt, amelyet Isten az emberi szívekbe vésett. A kérdések megállíthatatlan folyama végső soron az ember nyugtalanságát fejezi ki, aki szüntelen keresésben van, kutatja, mi az igazság, legyen az kicsi vagy nagy, amely értelmet és reményt ad életének.

Érdeklődéssel fogadjuk a különböző közösségi hálókat, weboldalakat, amelyek segítik a ma emberét a reflexióban és az igazi kérdésfeltevésben, de abban is, hogy időt találjon az imára, a meditációra és az Isten szavában való osztozásra. Akár rövid üzenetekben is, mint például a Szentírás egy sora, rátalálhatunk mély gondolatokra, amelyeket forgathatunk a lelkünkben. Ne csodálkozzunk azon, hogy a különböző vallási hagyományokban a magány és a csend kiváltságos helyet foglal el az emberek számára, hogy önmagukra találjanak, és az Igazságra, amely mindennek értelmet ad.

A kinyilatkoztatás Istene szavak nélkül is beszél, mintegy meghosszabbítja korábban kimondott szavait. A kereszt csendjében Isten szeretete szól hozzánk. Ha Isten a csendességben is beszél az emberekhez, ők is beszélhetnek Istenhez és Istenről a csendben. Szükségünk van arra a szemlélődő csendességre, amelyen keresztül belépünk Isten csendjébe, hogy eljussunk arra a pontra, ahol megszületik a megváltó Szó. A szemlélődő imából fakad a küldetés fontosságának belső igénye, az a sürgető kényszer, hogy hirdessük, amit „láttunk és hallottunk”, hogy mindenki közösségben legyen Istennel. A hallgatag elmélkedésben még erőteljesebben felhangzik az Örök Ige, amely által a világ lett, és felismerjük Isten üdvösségtervét, amely az emberiség egész történelme során szavakban és cselekedetekben nyilvánult meg.

Szó és csend. Önmagunk nevelése a közlésre, főként az evangélium hirdetői esetében azt jelenti, hogy a beszéd mellett megtanulunk hallgatni és szemlélődni. Mindkettő lényeges alkotóeleme az egyház kommunikációs tevékenységének, Krisztus megújult hirdetésének a mai világban.

XVI. Benedek pápa üzenetében végül Mária oltalmába ajánlja az egyháznak a közösségi kommunikáció eszközei által végzett egész evangelizáló tevékenységét.