„Cigányok, tudjuk, milyenek…”

A méltán neves svéd író, újságíró, Majgull Axelsson, akinek eddig egyetlen műve jelent meg magyarul, a nálunk 2002-ben kiadott Áprilisi boszorkány, ezúttal egy szokatlan holokausztregénnyel rendíti meg magyar olvasóit. A főhős egy köztiszteletben álló nyolcvanöt éves matróna, egy svéd fogorvos özvegye, Auschwitz és Ravens­brück túlélője, Miriam. Akit egész életében kínoz, hogy még családjának, barátainak sem meri elmondani az igaz­ságot. Azt, hogy személyében nem egy fiatal zsidó lányt fogadott be Svédország a háború után, hanem egy cigány lányt, Malikát, akire a Miriam név és „státusz” egy halottól „megörökölt” ruha felirata és megkülönböztető jele révén szállt át.
Vajon a szép és értelmes fiatal menekült miért titkolja annyira a családi gyökereit, származását a legendásan toleráns svéd befogadók előtt? Talán azért, mert Raoul Wallenberg, az ízig-vérig humanista embermentő hazájában éltek a háború után olyan rasszisták, akik a cigányokat „vándornépnek” csúfolva utcai verekedésekbe, bántalmazásokba torkolló jeleneteket rendeztek. Vagy – mint Malika/Miriam későbbi sógornője, Hanna – egyszerűen csípős megjegyzéseket tettek egy túl cigányos homlokfürtre.
Ettől függetlenül a felszínen derűsen zajlott az ál-Miriam Goldberg élete, egy megözvegyült svéd fogorvos feleségeként, kisfia nevelőanyjaként. Gyermeket azonban soha nem akart. Vajon miért? Azért, mert nem ő maga lett Mengele szörnyű kísérleteinek áldozata, hanem minden erejével óvott, rajongásig szeretett kisöccse, Didi, akit az irgalmatlanul mosolygó karamellás orvos halálos kórokozóval oltott be, majd egy időre a gyógyulás útjára juttatta, hogy aztán annál kegyetlenebbül csapjon le rá.
Axelsson nem hiába bravúros újságíró is, tényszerű pontossággal idézi fel mind­azt, amit a Voices of Memory 7 – Sinti and Roma in Auschwitz című könyvben olvasott a cigány gyerekeken végzett kísérletekről, illetve az 1944. augusztus 2-áról 3-ára virradó éjszakáról, a „cigányéjről”, erről az eleven pokolról, amikor majdnem háromezer lázadó cigányt gázosítottak és égettek el egyetlen éjszaka alatt.
A regényből megismerhetjük a két tábor, a brutális Auschwitz és a csak látszólag civilizáltabb Ravensbrück hétköznapjait a szürke arcú rabokkal, a halálos verésekkel, s azzal a keserves ténnyel, hogy az agyonsanyargatott lágerlakók gyakran egymással is kegyetlenné váltak. Olyan, az olvasónak is enyhülést adó, nemes szívű kivételekkel, mint a norvég rabtársnő, Else, aki Miriam pótan­yja lett Ravens­brückben – és így a megmentője. Asszonyember az embertelenségben.
A Nem vagyok Miriam tragikusan, felemelően szép könyv, amely – túl a történelmi tényeken és tanúságokon – arra figyelmeztet, hogy a hazugságban vagy csak elhallgatásokban töltött élet nem lehet boldog, hiszen az a tudathasadás, a kínzó Doppel­gänger-állapot forrása. Amelynek örök foglyaként Miriam/Malika álmában, de olykor ébren is meggyilkolt öccse roma nevét, a Didit suttogja nevelt fia, Thomas fülébe. S amelynek örök foglyaként származását mindvégig makacsul titkolva segít egy cigány fiatalasszonyon, Anusán (aki a szeme láttára meggyilkolt unokatestvére nevét viseli) s annak kisfián. „Segítsetek cipel­ni a szabadság súlyát.” Olvashatjuk az egyik fejezet mottójában. Milyen igaz. A sza­badság fénylő szárny, ugyanakkor felelősség is, amellyel meg kell tanulnunk élni.
A regény hol pontos-tárgyilagos, hol érzelmes-szenvedélyes szövegét Rácz Judit rendkívül érzékletesen ültette át magyarra.

(Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam. Fordította Rácz Judit, Athenaeum, Budapest, 2018)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..