Anzelm 1033-ban Burgundiában, Aostában született, elszegényedett nemesi családban. A családi kastélyban kezdte el tanulmányait, egy tanítómester felügyelete alatt, később pedig a helyi bencés iskolában. Édesanyja halála után elhagyta a szülői házat és három évig Franciaországban utazgatott, valószínűleg különböző rokonoknál szállt meg. Huszonhét évesen belépett a nem sokkal korábban alapított szerény beci (ma Bec-Hellouin) bencés kolostorba, ahol a közösség priorja volt a tanítója. A prior távozása után Anzelm lett a beci szerzetesközösség elöljárója, és az ő vezetése alá került a kolostori iskola is.
1078-ban, negyvenöt éves korában megválasztották apátnak, majd 1093-ban II. Vilmos angol király canterburyi érseknek nevezte ki. Anzelmnek haláláig kemény harcot kellett vívnia az egyház szabadságáért az angol uralkodókkal, előbb II. Vilmossal, majd I. Henrikkel szemben. A királyok nem voltak hajlandók tekintetbe venni a pápák egyházi reformtörekvéseit. Anselm kétszer is kénytelen volt száműzetésbe vonulni, de mindvégig folytatta írói és apostoli tevékenységét. Második száműzetése után végleg visszatért Angliába. Canterburyben halt meg, 1109. április 21-én.
Anzelm aránylag keveset írt: negyvenhárom éves volt már, amikor első filozófiai meditációját, a Monologiont kiadta. Egész életében a hit és az ész viszonyával foglalkozott, a keresztény hit misztériumait igyekezett érthetővé tenni. Hármas cél vezérelte: az ész útján is bebizonyítani a keresztény hit igazságait, megerősíteni és szilárdan megalapozni a hívők hitét, és végül átadni az örömet, amellyel a hitnek az értelem útján való megközelítése ajándékozza meg az embert. Egyszer így vallott minderről: „Nem próbálok, Uram, a mélységedbe hatolni, hisz értelmem nem érhet odáig; csak arra vágyom, hogy valamennyire megérthessem igazságodat, amelyben hisz és amelyet szeret az én szívem. És nem azért akarom megérteni, hogy higgyek, hanem azért hiszek, hogy megérthessem. Mert abban is hiszek, hogy nem fogom megérteni, ha nem hiszek.”
