Hétvégi számaiban ugyanis kétoldalas szépirodalmi összeállítás szerepelt, Valachi Anna irodalomtörténész szerkesztésében. Nyiladozó értelmem és formálódó irodalmi ízlésem számára különösen sokat jelentettek az ott közölt versek, tárcák. Ama hasábokon a korszak legkiválóbb szerzői szólaltak meg, politikai hovatartozástól függetlenül: a hanyatló kádári kommunizmusban valahogy nem különültek el egymástól olyan élesen az irodalmi szekértáborok – legalábbis nem tátongott közöttük oly áthidalhatatlan szakadék, mint most. Más képhez folyamodva: a lövészárkok még csak derékig értek, a szembenálló felek pedig nem páncéltörő gránátokkal lőtték egymást. Az egyik ilyen szombati irodalmi mellékletben Büki Attila versét olvastam – a szerző nevével első ízben találkoztam, még semmit sem tudtam róla. Zsána naplójába című költeménye óriási hatással volt rám: mert meginogtál / visszasegítettelek a mozdulatlan földre / mert elvesztetted arcodat / harmatot csepegtettem tükrödre / mert kiharaptad az almából a bűnt / hajót építettem a tengerre // most merre hová / ahogyan a szél a nap a tenger / szegek a koporsóban / s virágok a föld felett.
„Kapcsolatunkban” hosszú szünet következett. 2008 júliusában Érdre utaztam egy irodalmi rendezvényre – a kultúrház bejáratánál elém lépett egy rokonszenves férfi, és barátságos mosollyal kezet nyújtott: „Büki Attila vagyok.” Éppen hatvanéves volt, hiszen 1948-ban született; néhány évvel korábban Érdre költözött, maga mögött hagyva a fullasztó fővárost. Azóta jó néhány alkalommal találkozhattam vele, egyre többet megtudva róla. 1970 óta publikál, máig hét önálló verseskötete látott napvilágot, ezek sorában a Versmozaik című a legfrissebb. Ám színműveket, tanulmányköteteket is írt, továbbá főszerkesztője az Érden megjelenő Duna-part című folyóiratnak. Nem mellékesen pedig elismert festőművész is, akinek alkotásai egyéni és csoportos kiállításokon is rendszeresen megtekinthetők. Itt olvasható versei legfrissebb terméséből valók: versmozaikos könyve lezárása után keletkeztek.
