Búcsúszavak János atyáról

Mosolygott, s közben kicsit aggodalmasan szemlélte a megvadult csikókként nyargalászó gyerekeket, akik az imént még fehér ruhában áhítatosan állták körül az oltárt. Gyakran hallom, hogy Andris unokámat reggelenként, amikor az iskolába kellene ügetnie a családnak, lehetetlen megmozdítani, még kilátástalanabb kivárni. Andris szó nélkül pattant ki az ágyból s ment ministrálni a rorátékra. Vele a húgai s az ottani közösség tagjai. Tele volt a templom! Várták az Úr érkezését, s az imádság útján ez a kedves, őszülő hajú, mosolygós pap vezette őket. Sokszor tűnődünk, hogyan lehet hívő közösséget teremteni és összetartani. Antal János atya tudta a titkot. A békásmegyeri- pünkösdfürdői hívőkből igazi közösséget forrasztott össze. A gyerekek – nincs erre jobb szó – rajongtak érte, a szülők bármilyen áldozatra készen voltak kérésére, mindig hallgattak hívó szavára. Mindig és mindenre tudott mozgósítani: minden hitéleti tevékenység ellátására megfelelő munkatársak álltak mellé.

Elolvasta egyik könyvemet, és üzent, hogy tetszett. Mintha érdemrendet tűztek volna a mellemre. Olyan ember, olyan pap mondta ezt, aki sokak példaképe volt. Úgy mondta szentbeszédeit, mint a közösség apja. Apa is volt valójában, csak éppen sok-sok gyerekkel, akiknek ajándékot is adott, mert megtanította őket, milyen is az igazi hit és hitélet. És apa volt abban a vonatkozásban is, hogy nemcsak adott, hanem elvárt is. Nem személyes szükségletei kielégítését, hanem Isten szolgálatát, az evangélium szellemének terjesztését és a hozzá való töretlen hűséget. Szelíden, derűsen, mint azok, akik megingathatatlanok, mert tudják, jó ügyet szolgálnak. Kicsit bizonytalanul járt az oltár lépcsőin, de mindig lejött, hogy kedves gyerekei között legyen. Szerintem ez a gyereksereg – olykor tíznél jóval többen álltak az oltár körül – most sem árva, hiszen ki-ki emlékezetében őrizheti kedves, csendes, mégis megvilágító szavainak emlékét.

Életünkre azok gyakorolhatnak nagy hatást, akiknek egyénisége valamiképp beleépül a miénkbe. János atya nagy családjának tagjai egész életükre megőriznek belőle valamilyen tulajdonságot, amely jobbá teszi őket. Ez az ő legnagyobb ajándéka, amelyért nem lehetnek elég hálásak hívei. Árvák volnának? Nem hiszem. Emlékezetükből bármikor életre kelthetik János atya mosolygós arcát, s a hangját, amint úgy szól: „Legyen nekem a te igéd szerint.”