Búcsú

Búcsú

szerző: Koncz Veronika

Új Ember Hetilap - 2014.10.26

Vénasszonyok nyara, indiánnyár, az olaszok úgy mondják: Szent Márton nyara. Én így hívom: áldott haladék. Az idei ősz megadta, s most búcsúzik. Szőlőfürtjeivel, almáival, körtéivel – távolodik. Léptei ütemére színesednek a levelek, változik az ég, röppen a madár. S mögötte halk kattanással csukódik be az évszak kapuja. Tudja, hogy mennie kell. Elvégezte, amit rá róttak. Megcirógatta az arcokat, mustot öntött a pohárba, betakarította a termést, elringatta a meleg hónapokat. Kárpótolt az elszalasztott nyárért, az elszalasztott életért. S most azt súgja: tedd el fényeimet, rakd el színeimet, őrizd melegemet. Hogy kitartson benned tavaszig, sokáig, amíg kell.

Fotó: Fábián Attila, Kissimon István

Búcsú
Búcsú

Búcsú

szerző: Rónay László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2010.09.05.

Régen láttam barátomat könnyezni. Kemény ember, sok mindent átélt és kibírt könnyek nélkül. Most azonban, amikor összeültünk a szokásos beszélgetésre, gyanúsan csillogott a szeme. Alighanem észrevette rajtam az értetlenséget; rágyújtott, és füstfelhőbe burkolta az arcát.

– Valami baj van?

Tagadólag rázta a fejét. Nem, nincs baj, ez volt ebben a mozdulatban, ám ahogy a kávéscsészéjéért nyúlt, megremegett a keze. Nem az a remegős fajta, inkább ő vigasztal másokat.

Elnyomta a cigarettát. Tűnődve nézte a hamutartót, aztán lassan, nehezen keresve a megfelelő szavakat, beszélni kezdett.

Búcsú

 

Hat éve került a templomukba a fiatal pap. Külföldön végezte tanulmányait, két főiskolán is megfordult. Elődje sokévi szolgálat után nyugállományba vonult, nem bírta tovább a törődést: három települést látott el egymaga. Már a térdhajtás is nehezére esett, egy-egy ünnepi szertartás közben hallani lehetett, hogy kapkodja a levegőt.

Az ő helyébe érkezett a fiatalember. Első miséjén meg-megremegett a hangja, jelezve, hogy szorongatja az új feladat. Meg hát tapasztalata sem volt elegendő. Tudománnyal felvértezték, de az emberekkel, a hívekkel való kapcsolat megteremtése bizony másféle tudomány, s abban talán még nagyobb előrehaladást kell tennie. Szerencséje volt: elődje olyan közösséget kovácsolt egybe, amelynek tagjai szeretettel, jó tanácsokkal egyengették első lépéseit.

Hamar híre ment, hogy az új pap érdekes, tanulságos szentbeszédeket mond. Olyanokat, amelyek mondandója egész héten át elkísérte hallgatóit. Nem fennen szárnyalt: egyszerű volt, szívhez szóló. Egyre többen kezdtek templomba járni. A férfiak egy része addig a templom előtt várta a mise végét, némelyikük pipával, mások azt figyelve, mikor mondja el az atya az áldást, akkor a sietősebbje futó térdhajtást követően már hazafelé iramodott, az ünnepi ebéd gondjával. Most azonban mindenki türelmesen várakozott: a fiatal pap berekesztésképpen még néhány szót mondott útravalóként. „Okosan szól” – mondta az öreg Balogh, s ha ő mondta, nem lehetett ellenvetés. Nem is volt, egyetértettek.

A gyerekek is hamar megszerették. Lesték az iskolaablakból, mikor kanyarodik motorja az öreg épület elé. „Megjött!” – kiáltották izgatottan, s amikor belépett az osztály ajtaján, abbamaradt a nyüzsgés. Vajon miről beszél ma? – ez a kérdés vibrált a várakozó tekintetekben.

Jézusról beszélt, ahogy az evangéliumokban megírták. Elvezette őket a Genezáreti-tó partjára, rémülten figyelték a fenekedő farizeusokat, hüledeztek, amint a vízen járt. Hogy még közelebb lehessenek hozzá, sokan vállaltak oltár körüli szolgálatot: kevés lett a ministránsruha, a módosabbak adtak össze újakra.

A nap minden szakában hol itt, hol ott robogott motorjával. Beteghez hívták, temetett, néha csak úgy beszélgetni is invitálták. Ment, ahová hivatásából eredő kötelessége szólította, s ahová az ideje engedte.

– Még egy kávét?

Barátom bólintott. Látszott, milyen beleéléssel szól a papjukról. Mert már mindenki csak így mondta: „a papunk”. Táborozni kísérte a gyerekeket, lelkesen rúgta velük a labdát, az utolsó napon pizzákkal felszerelkezve búcsúztak a nyártól. És akkor robbant a bomba. Megyés püspöke értesítette, hogy áthelyezik, másutt nagyobb szükség van rá.

A falu és a környéki települések felzúdultak. Miért éppen ő? Aztán híre jött, hogy más településeken is hasonlóképpen járt el a püspök úr. Az emberek értetlenkedtek. Mire jó ez? Végre valaki megteremtette az igazi, bensőséges hitéletet, és most tessék.

Az egyházközség világi elnöke megszervezte az atya búcsúztatását. Az esti szentmise látszott a legalkalmasabb időpontnak.

Soha annyi ember nem zsúfolódott össze a templomban, soha annyi ministráns nem sürgölődött az oltár körül. Az asszonyok kendőkben, a férfiak ünneplőben. Zengett az énekkar, aztán olyan csönd támadt, hogy vágni lehetett volna. Az utolsó szentbeszéd.

Az atya a tömeg felé fordult. „Kedves híveim – kezdte, és elfulladt a hangja. Újból nekikezdett – Kedves híveim!” De akkor már mindenki sírt. Ki hangosan, ki félszegen rejtegetve a könnyeit.

Másnap autó jött érte. Felpakolta szegényes holmiját, s intett a búcsúztatására összegyűlteknek. Szép számmal álltak az út mellett, csak úgy zengett az „Isten óvja!” Aztán az autó egyre kisebbedett, majd ponttá zsugorodva eltűnt. Ám az emberek még sokáig álldogáltak ott, a férfiak kalapjukat gyűrögették, a gyerekek sírva fúrták magukat anyjuk ölébe. – Hát így történt – barátom beletrombitált a zsebkendőjébe. – Hozz egy kis konyakot!

Koccintottunk. – Te érted? – kérdezte.

Hallgattam. A harangok alkonyati hét órát jeleztek.

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Lapszámaink
  • 2017.11.19.

    Új Ember Hetilap

    2017.11.19.

  • 2017.11.12.

    Új Ember Hetilap

    2017.11.12.

  • 2017.11.05.

    Új Ember Hetilap

    2017.11.05.

  • 2017.10.29.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.29.

  • 2017.10.22.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.22.

  • 2017.10.15.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.15.

  • 2017.10.08.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.08.

  • 2017.10.01.

    Új Ember Hetilap

    2017.10.01.

  • 2017.09.24.

    Új Ember Hetilap

    2017.09.24.

  • 2017.09.17.

    Új Ember Hetilap

    2017.09.17.

Tovább az összes lapszámhoz