Mindezzel együtt Hegyes Zoltán állítja, akkora indulat, annyi gyűlölet soha nem halmozódott fel helyben, ami papgyilkossághoz vezetett volna. „Egy ilyen településnek elsődleges tartóoszlopa a papja. Ő a sarokkő, állandó, biztos pont, s az önkormányzat a segédoszlop, amely segít fenntartani az egyensúlyt. Az oszlopok cserélődhetnek, de a főoszlopnak állandónak kell lennie. Szarvas András atya több mint három évtizede töltötte be ezt a szerepet. Folyamatosan lelki támasza volt a településnek. Most, erőszakos halálával Cibakháza erkölcsi gerince tört meg.”
Két út összefutásánál emelkedik a templom. A bejárattal egy vonalban a plébánia régi, alacsony, de az akkori kor szerint tisztességesen megépített épülete. Az ablakok az utcára nyílnak, majd széles, nyitott verandával L alakban fordul a ház. Mögötte kert, még nyílnak a virágok. Szokásos vasalt kiskapu, mellette kétszárnyú kocsibejáró.
A két házzal odébb lakó Varga Tamás kántorral érkezünk ide. Kulccsal nyitja az ajtót – mint egy héttel korábban is, ahogyan szokta, hiszen tudta, ezen a napon András atya a szomszédos Cserkeszőlőben mutatott be misét, s tíz óra tájban már biztosan visszatért. Elfordult a zár, s akkor vette észre, hogy a nagykapu nyitva, érthetetlen, aztán a tekintete továbbsiklott, a balra álló melléképületre, egykor kántori lakásra, majd hittanteremre, mellvédfala bedőlve, szemben a garázs üres. „Föl sem fogtam, mit látok. Mentem befelé, kerestem az atyát.”
Kevesen találnak helyben pénzkereső foglalkozást. A munkaképes korú lakosságnak talán ha negyede, a többiek szerencsésebb esetben a közeli Martfűre, Szolnokra vagy Kunszentmártonba járnak, de sokan Budapesten, a Dunántúlon vagy külföldön keresik a megélhetést. „Próbáltunk változtatni ezen” – mondja a polgármester. „Porszívókat gyártó alkatrész-összeszerelő üzemet sikerült a településre hoznunk, több mint hatvan embernek adott munkát. De amikor mélyült a gazdasági válság, bezárták az üzemet.”
Az önkormányzat jelentős arányban vállal részt a közfoglalkoztatásból. „Ilyen módon is több száz lakosunknak igyekszünk segíteni.” Az önkormányzat éves költségvetésének harmadát a szociális kiadások teszik ki. A település milliárdos költségvetéséből közel háromszázhatvanmillió forintot közfoglalkoztatásra fordítanak.
Az 1300-as évek óta írásos emlékekkel rendelkező, kezdettől katolikus településen régen vagyonos vagy kevésbé vagyonos gazdák éltek, a filoxéravész után szőlőtermelők települtek ide. „A rendszerváltozás után a szőlő- és gyümölcstermesztés a piacok szűkülése miatt jelentősen visszaszorult. Néhány év alatt a Nyírségből érkezők éppen a szőlős területeket szállták meg, kisebb gunyhókba költöztek, vagy megvásárolták őket, de megélhetésüket nem munkából, hanem mások javainak elvételéből biztosították. Erre a gazdák azt mondták: azért nem vetnek, hogy ne arathassanak, s felhagytak a területek megművelésével. Siralmas látványt nyújt a határ, amelyet – mint említettem – részlegesen már sikerült megtisztítanunk. A terület a bibliai sáskajárás utáni állapotokhoz hasonlít, úgy hagyták maguk után. Amíg az utolsó ilyen család is el nem hagyja a vidékünket, addig senki nem tartja érdemesnek bármit is termelni.”
A cibakházi őslakosoknak, fogalmaz Hegyes Zoltán, helyén van a szívük. S most, a tragédiában, így látja Máthé György szolnoki esperes plébános is, még inkább összekapaszkodnak az emberek.
„Nehéz pillanat volt” – sóhajt a polgármester, az a fiatalember, akit András atya keresztelt. S amikor 2007-ben átvette hivatalát, az atya volt első látogatója: Zoltán, közös a gondunk, feladatunk, tegeződjünk – idézi, s elhomályosul a szeme. „Nem tartózkodtam a hivatalban, amikor kollégáim telefonon közölték velem a drámai hírt. Én is úgy voltam, mint, gondolom, sokan mások: először hitetlenséggel fogadtam: ilyen nem történhet meg! Ez minden határon túlmegy! Visszasiettem hivatalomba, már várt Egedi rendőrkapitány Kunszentmártonból, s ő közölte: Szarvas András atyát, településünk plébánosát brutális módon meggyilkolták.”
A kiskapuval szemközt Bogár kutya tekint ránk. Ugat egyet-kettőt, a gazdáját várja – de ő már nem érkezik. Nem vakarja meg füle tövét, nem teszi elébe az ennivalót. Varga Tamás megrendülten halad előttünk. Látom arcán a feszültséget, átéli az egy héttel korábbi órát. Az épület első ajtaja az irodába vezet. A víz fölette magát a falakba, dohos szag, íróasztal, jobbra szekrény, benne anyakönyvek, hivatalos iratok, a gyilkos ezt dúlta föl, azt gondolván, ott talál valami rabolni valót. Máthé György atya megáll, lehajtott fejjel körülnéz: „Augusztus elején jártam nála – most már tudom, utoljára –, éppen itt ültünk, nagyon jót beszélgettünk az életről, papi dolgokról. Lehet, manapság konzervatívnak tartanák az ő lelkipásztori magatartását, de nem az a kérdés, hogy a legújabb közösségi modelleket megvalósította- e itt Cibakházán, hanem hogy úgy élt és szolgált övéi között, hogy hívő és hitetlen előtt egyaránt tekintélyre tett szert, mert ő tényleg a lelkekért küzdött.”
S hogyan? Pinnyei Szilárd, az esztergomi ferences gimnáziumban András atya egykori osztálytársa így emlékezik: „A Szent Ferenc által hirdetett szeretetre alapozta pasztorális működését. Azt követte, amit az assisi mondott: cseppnyi szeretet többet ér tengernyi tudásnál.” Majd hozzáteszi: világi papként is tartotta a szerzetesi fogadalmakat, köztük a szegénységet. Az irgalmasság apostola volt Cibakházán.”
Az iroda mögött kicsiny szoba. Még nem nyílik ki az ajtaja. A csöndben Máthé György atya, aki – hűen András atya szelleméhez – nem hagyja magára a cibakháziakat, felidézi: „Tudatosan vállalt tiszta papi életet élt, mindig Krisztust akarta közvetíteni. Többször elhelyezte volna püspök úr – úgynevezett jobb helyre –, de ő nem akart menni. Megszerettem az embereket, mondogatta, megszoktam ezt a helyet.”
Mindvégig helytállt az emberek és a rá bízott települések – végül öt falu – iránt érzett szeretetében. „A helytállás hőse, a szeretetszolgálat vértanúja volt. Szerette az elesetteket, nem volt idegen tőle a börtönből szabadultak és az állami gondozott gyerekek világa.”
Immár ismerve a történteket, első érzelem-gondolatommal talán azt kérdeném: érdemes volt? Hiszen ennek vált áldozatává. Varga Tamás keze nehezen találja a kilincset, kinyitja a szoba ajtaját. Itt lakott harmincnégy esztendőn át Szarvas András atya. Elhasznált linóleumpadló, szemközt kis polc, jobbra az ablaknál egyszerű íróasztal, könyvekkel, iratokkal, a bejárat mellett amolyan nyári konyhába való, egyszerű tapasztott tűzhely. Ez jelentette az épületben a fűtést.
„Jó ember volt, aki sokkal többet adott, mint amennyit kapott” – ismételte többször Hegyes Zoltán. „Nekünk, cibakiaknak – s azt gondolom, mindenki nevében nyilatkozhatom – egy nagyon közel álló személy erőszakos haláláról kell tudomást vennünk. Ő keresztelt meg engem is, s legtöbbünket, aki az én korosztályomhoz tartozik, vagy nálam fiatalabb. Ő temette el nagyszüleimet, szüleimet, ő vigasztalt februárban, amikor édesanyámat elveszítettem.”
András atya nem kért, mindig többet adott, mint amennyit kapott. „Sokszor, amikor gondokkal küszködtünk, kopogtatott, s megjelent az ajtóban. Nem szóltam a nehézségekről, de ő eljött, mert érezte, hogy jelenlétére szükség van. Már kezdetben fölajánlottam az önkormányzat anyagi segítségét és mindennemű támogatását a plébániának, amely elől nem zárkózott el, de minden találkozás végén így búcsúzott: „Majd megbeszéljük.” 2009-ben, a gazdasági válság csúcspontján keresett föl egyetlen alkalommal kéréssel: most tényleg baj van, nem biztos, hogy ki tudja adni a kántor fizetését.”
Látom, milyen szerény körülmények között élt. Amikor a polgármester tudomására jutott, hogy kevés az atya tűzifája, küldetett neki, azzal, hogy jelezze, ha fogytán van. „Megköszönte a segítséget, de nem szólt, úgy hallottam meg másoktól, hogy bekecsben ül kicsiny szobájában, nem gyújt be, mert kevés a fa.” Tüzelőt nem vásárolt, mert – mondta – akkor nem marad pénz a templom fűtésére, s az előbbre való a saját dolgánál.
„András atya nemcsak azokhoz állt közel, akik rendszeresen jártak templomba, hanem valamennyi itt élő emberhez. Bizony nem volt tele a templom, sokat panaszkodott erről beszélgetéseink során, de úgy gondolom, a cibakiak nem veszítették el a hitüket, ha fizikailag távolabb kerültek is – bár lélekben nem – az egyháztól.”
A gyilkosságot követő imaesten, majd a vasárnapi szentmisén és szeptember 19-én, búcsúztatásakor, amikor Beer Miklós váci püspök, Palánki Ferenc egri segédpüspök és ötven paptestvér mondott szentmisét András atya lelki üdvéért, zsúfolásig tele volt a templom. Mindenki együtt mondta az imádságot, hitük és szívük vezérelte őket oda, mondja nyomatékkal Máthé György atya. Igen, ezt láttam, s a püspök megrendült tekintetét, beszédében mégis a remény szólalt meg, mert bármi történt is, egyedül a krisztusi út vezet ki a sötétségből.
Arra gondolok, miért csak a halál tud összehozni minket? Az élet miért nem? S mintha látnám: ha ez a tizenkilenc éves fiú most itt lenne a templomban, a gyilkos, igen, a gyilkos, majd András atya szülőfalujában is a szentmisén, talán elindulna a megtérés útján.
A szobában ott az ágy, az egyszerű heverő. A fal felőli részen, ahol a fej nyugodott alvás közben, hatalmas vérfolt. Aztán a többi… Nyaki tájon érte a szúrás az egyébként súlyos beteg, hetvenkét éves embert.
És a vér ott a padlón. A gyilkos végighúzta a tehetetlen testet a szobán, át a másik helyiségbe, onnan a fürdőszoba felé vezető kis átjáróba, majd ki a verandára, és tovább, ahogyan fordul az épület, egészen a leghátsó, korhadásnak indult faajtóig: a pincelejáróhoz. S ott az atyát lelökte a lépcsőkön… Meddig élt a test? Meddig tartott e golgota szeptember 11-én este nyolc és tíz óra között?
Az indulatok erősek. Volt, aki úgy lépett be a gyilkosság másnapjának estéjén a templomba virrasztásra, ha meglátná ott a tettest, azonnal megölné. A nógrádi templom előtt valaki úgy fogalmazott: csak két hétre adnák a kezére azt a… De Máthé György atya szavai szerint, amint Beer püspök, majd Nógrádon Varga Lajos segédpüspök és Győry Csaba nógrádi plébános is hangsúlyozta, nincs más út, mint a keresztényi megbocsátás. „Sokan jöttek hozzám a gyilkosság után: imádkoznak, hogy legyen meg a tettes, de ha meglesz, ne helyi legyen. Ezzel magam is így voltam. Ha nem is vigasztalás, de megnyugvás: mégsem közülünk való. Ilyen szintű gonoszság nem férkőzött be közénk, ha a rossz jelenlétét érezzük is mindennapi életünkben” – mondja Hegyes Zoltán.
Farkas János atya volt Cserkeszőlő és Tiszakürt plébánosa 1995-ig. Felkarolta a tiszakürti intézetben élő állami gondozott gyerekeket. Miután András atyához kerültek ezek a települések, ő is folytatta elődje lélekmentő munkáját. „Vasárnaponként hamarabb mentünk Tiszakürtre, a gyerekeknek dinnyét, süteményt vittünk, beszélgettünk velük” – emlékezik Varga Tamás.
Az a fiú, akivel a gyilkos beállított pünkösdkor a cibakházi plébániára, egykor ugyancsak az állami gondozottak közé tartozott. „Amikor az atya tehette, havonta, kéthavonta kihozta őt is ide Cibakra.” Nagykorúságának elérése után, közel tíz esztendeje J (nevezzük így) kikerült az intézetből. „Egy ideig nem is tudtunk róla” – mondja Tamás. „Aztán hébe-hóba fel-felbukkant. Mindig pénz kellett neki. Az atya az utóbbi egy-két évben kénytelen volt azt mondani neki: „Fiam, nincs pénzünk! Hidd el, nyomorult világban élünk mi is.”
Pünkösdkor is ezt mondta J-nek és a vele érkező fiatal fiúnak. (Bár Tamás szerint valószínűleg adott azért nekik valamennyit.) Augusztus közepe táján J egyedül ismét fölkereste az atyát.
Egy évvel ezelőtt ellopták Szarvas András gépkocsiját, melyet most a gyilkos már a helyszínen összetört, majd Budapesten két fa közé szorulva otthagyott. Mint kiderült, a tavalyi lopást olyan fiatal követte el a lakóotthonból, akinek ugyancsak sokat segített.
Indult volna az üzletbe, hogy a napi szükségeseket megvegye, s akkor vette észre, hogy hiányzik a Suzuki. Valaki azt mondta neki: a bajban az a legjobb, hogy nem ébredt fel. Mert ha felébred és kimegy, bármi történhetett volna. András atyának megmaradt a mosoly az arcán: „Tudod, annyi gonoszság van ebben a világban, hogy az sem volna nagy baj, ha már mennem kellene.”
Nem szabadulhatok az ágy látványától, s amint a tehetetlen test otthagyta vércsíkos nyomát a földön. A verandán élt-e még? Ha igen, nyilván akkor sem a kertben most is virágzó kedves növényei, a csüngő fuksziák jutottak az eszébe. Valami tébolyult elme húzta-cibálta golgotáján. „Hogy András atya itt volt köztünk, egyfajta biztonságérzetet adott mindenkinek” – hallom a templomkertben, a gyászmisére várakozva.
Cserkeszőlőben, mondja az ottani településgondnok, „az atya legutóbbi miséjén arról beszélt, úgy kell élnünk, hogy nem tudhatjuk, mikor jön el az óra és a perc…”.
Mit akart ez a nyomorult, gyilkos lélek? Látta, hogy az atya segíteni akar rajta, s ebből azt a téves következtetést vonta le, hogy a plébániáról van mit elrabolnia?
Miért volt szükség a hit- és erkölcstan bevezetésére? – kérdezték sokan Cibakházán is. Hegyes Zoltán mindenkinek azt magyarázta: azért, hogy a gyerekeket megtanítsák élni! A szülők kötelessége volna ez, az apáknak kell a fiakat megtanítani helyesen élni, mert akit nem tanítanak meg élni, az megtanulhat ölni. „Ezt a tizenkilenc éves fiatalembert valószínűleg nem tanították meg élni, ezért megtanult ölni.”
András atya megismerte és elfogadta ennek a népnek a lelkületét, „ha nem is nagyon jártak templomba, de ezt is igyekezett megérteni: negyvenévnyi agymosás, mondogatta, nem ítélettel szólva, hanem irgalmasan, ahogyan ezt az Úr Jézus kéri tőlünk” – Varga Tamás igyekszik tartani magát.
Amikor Szarvas András találkozott valakivel, megkérdezte tőle, hogy van, s ha bajban látta, imádkozott érte és hozzátartozóiért. „Sok esetben nem tudott mást tenni a fiatalokért meg az elkóborolt híveiért, mint hogy korán reggel fölkelt, s körbe-körbe járva imádkozott azokért, akik éppen kitámolyogtak az egyik kocsmából, és betértek a másikba.”
Beer Miklós megyés püspök ezekkel a szavakkal fordult Varga Tamás kántorhoz a gyilkosság után: „Légy erős, bárhogy lesz, neked kell itt helytállnod. Hordozd Krisztus ügyét, s ne feledd, amit András atya mindig mondott: mit tenne Jézus az ő helyében?” „Hogyan segíthetünk a sokszor elesett, szegény, a létharcban megfáradt embereken, nem pedig kötni magunkat a farizeusi megoldásokhoz – ezt ismételgette András atya” – Varga Tamás követimutatja a véres test csiszolta vonalat, s letekint a pince mélyébe.
Lopocsi István – mint mondja – az atya kezei alatt nőtt fel. Másodikos-harmadikos korától ministrált a ma huszonnyolc éves fiatalember. „Mindig kérdezte az atya, mikor esküszünk, mert szeretne már összeadni minket. Barátnőmmel hat éve vagyunk együtt, az atyánál volt elsőáldozó, azóta ő is jár templomba.”
„Nem akartam elhinni a hírt – Oláh Tamás balra tekint a templombelsőben. – „Még most is azt várom, hogy vasárnap az atya háromnegyed tízkor kilép a gyóntatófülkéből, és bemegy a sekrestyébe átöltözni a miséhez. Egy hónapja vőlegény vagyok, s három hete még azon viccelődtünk András atyával, hogy készítheti a stólát az esküvőre… De már nem készítheti…”
Manzinger József Cserkeszőlőről érkezett. „Rendkívüli papot veszítettünk el… Cserkeszőlő fürdőtelepülés, sokan jönnek az ország távoli vidékeiről ide. Mindenkitől csak azt hallottam: nekik is ilyen pap kellene! Legszívesebben magukkal vinnék.”
Aztán a tiszta tekintetű, értelmes fiatalember határozottan, mégis higgadtan fogalmaz: „Ilyenkor hol vannak a cigány vezetők? Miért nem szólalnak meg? S hol vannak azok a szervezetek és csoportok, amelyek máskor nagy hangon tiltakoznak. Most miért nem? Magyart lehet ölni?”
Nehéz szavak, súlyosak, mint ahogyan Győry Csaba plébános is súllyal mondja Nógrádon: „Amikor másokat bántalom ér, azonnal – nagyon helyesen – közlemények jelennek meg, s mindenki elhatárolódik a brutális cselekménytől. Most, amikor ez történt András atyával, senki nem adott ki semmilyen közleményt, nem határolódott el senki senkitől. Pedig elvárnám, hogy ne csak a kisebbséget védjék meg – joggal –, hanem a többség is kapjon oltalmat. Nekem is, mint a katolikus egyház és a magyar nemzet tagjának nagy szükségem lenne erre a kiállásra.”
Azt viszont nem szabad elfelejtenünk, folytatja erős elszánással Csaba atya, hogy „nekünk, keresztény embereknek, ha pokolian nehéz is, de imádkoznunk kell András atya gyilkosáért. Kérni, hogy Jézus térítse meg őt, s mind András atya, mind mi, mind pedig a gyilkos ott lehessünk Isten országában. Akármilyen nehéz is ez, meg kell tennünk.”
Meggyőződésem, folytatja, hogy ezzel a gyilkossággal is a sátán azt akarja tanítani: legyetek önzők, ne segítsetek a másikon, úgyis meghaltok, úgy jártok, ahogy ez a szent életű pap végezte. „Ugyanakkor Jézus Krisztus arra tanít bennünket: látjátok, engem is megöltek jóságomért, szeretetemért, de a szeretet az egyetlen út, az igazi élet, amely bizony olykor vértanúságához vezet. Meggyőződésem, hogy Szarvas András atya a szeretet vértanúja. Érdemes lenne elindítani boldoggáavatási perét, hiszen egész élete az egyszerűségről, a szeretetről, a szegények segítéséről szólt. Látom a híveken a fájdalom terhét, de remélem, sokkal több gyümölcs terem ebből. Ezért mondtam nekik: nem András atyáért kell elsősorban imádkoznunk, hanem mi kérjük közbenjárását az Úr Jézusnál. Örülhetünk, hogy ilyen pártfogót és példaképet kaptunk az Úristentől.”
Szürkül, mire a temetési menet megindul a nógrádi utcán a templomtól lefelé. Régi, fakulásnak indult fényképen ugyanezen az utcán fiatalok boldog menete. 1964: az újmisés pap lagziját – az oly szép szokás szerinti paplagzit – ülte a falu. Mire a temetőbe érünk, a Börzsöny hegyei felől eső készülődik. Nagy eső. A zuhogó csöppek mintha Isten irgalmára figyelmeztetnének, amely egyedül képes tisztára mosni a világot.
Fényképezte: Cser István
