Amikor abszolváltam, ő már eljegyzett menyasszonyom volt. A Mindszenty bíboros által szegény diákok számára alapított, törvényesen működő, ingyenes egyetemi egyházközségi diákotthonok titkára voltam, és a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete (KIOE) székházában laktam. Itt lett volna közös otthonunk, ide gyűjtöttünk bútort, ruhaneműt, pénzt. Nem sokkal a házasságkötésünk előtt azonban egy éjjel az ÁVO letartóztatott, és hamarosan a Fő utcai kínzókamrákban találtam magam. 1951-et írtunk, ez volt a legsötétebb ateista, kommunista diktatúra időszaka. Az egyház által támogatott, teljesen legális egyetemi diákotthonok működését az én tevékenységemmel együtt rendszerellenesnek minősítették. Az egyik, egész éjszakán át tartó „kihallgatáson” az ávós tiszt ordítva közölte: „Te akarod itt védeni a papokat, te rohadt csibész? Tudd meg, hogy minden papot ki fogunk irtani!” Világos beszéd volt. Vádat nem emeltek, a kistarcsai internálótáborba szállítottak. Szeretteim hónapokig azt sem tudták, élek-e még. Később a KIOE-székházat egyszerűen elfoglalták, mindenünk odaveszett.
Kistarcsáról két éven keresztül havonta tíz sort írhattam a családomnak. A szüleimmel együtt a menyasszonyom is eljött a beszélőkre, de soha nem engedték be. A tízsoros leveleimre azonban mindig ő válaszolt. Istenbe vetett hitem mellett az ő sorai és hűsége segítettek kitartanom a jó és az igaz mellett. Eminens hallgatója volt az egyetemnek, amelynek elvégzése után tanársegédi kinevezést kapott. Egyik tudományos munkáját akadémiai díjjal ismerték el.
Nagy Imre 1953-ban megnyitotta az internálótáborok kapuit. Ekkor találkozhattunk újra. Tanítani nem engedtek, így gépkocsivezető lettem, s végre összeházasodhattunk. Nem sokkal később azonban a feleségemet eltávolították az egyetemről, amiért nemkívánatos „politikaihoz” ment férjhez. Egy külső kerületi általános iskolában kapott tanári állást.
1956 októberétől végre én is taníthattam. Megszületett első fiunk, lett lakásunk, majd megérkezett a második fiunk is. Feleségem csodálatos anya volt. Főzte a család ebédjét, reggelit, vacsorát készített, kötötte kedvenc pulóvereinket, sálainkat, sapkáinkat. Mivel mindenünket elrabolták, a semmiből kellett otthont építenünk. Fájt, hogy sokszor volt egyedül a gyerekekkel, mert tanítás után én előadásokat tartottam, vakáció idején és vasárnaponként pedig idegenvezetéssel foglalkoztam.
Először 1963-ban lehetett nyugati útlevelet kapni. Ekkortájt megkezdtük külföldi utazásainkat. Rómából és Párizsból rengeteg hitoktatási anyagot hoztunk magunkkal Magyarországra, minden határátkelésnél a börtönt kockáztatva. Itthon a feleségem lefordította a szövegeket, én pedig a diaképek alá mondtam őket. A plébániáknak ingyen sokszorosítottam ezeket az anyagokat. Voltak bátor fiatal papok, akik a tilalom ellenére a sekrestyében vetítették a filmjeinket.
Nemsokára megszületett harmadik gyermekünk is, egy kislány, akiről hamarosan kiderült, hogy a hasnyálmirigye nem működik megfelelően. A kórházban egy évet jósoltak még neki. Ekkor elindultam Lourdes-ba, hogy a Szűzanya segítségét kérjem. Egész idő alatt a könnyeim potyogtak, miközben a kislányunkért imádkoztam. Hazaérve örömmel hallottam, hogy válságos állapota elmúlt. Tíz évünk adatott arra, hogy láthassuk, ki is volt ő. Egyénisége vonzó, bontakozó szelleme kiváló, mélységes gyermeki istenhite megindító volt. Négy évig még iskolába is járt. Az osztály legjobb tanulója volt. Csak az fájt neki, hogy az ellenőrzőjébe beírták: „Aki nem úttörő, az nem kaphat jelest magatartásból.”
Később, amikor a helyzete válságosra fordult, ismét elindultam Lourdes-ba, most az egyik fiammal, aki szerzetes tanárnak készült. Az út során nem tudtunk hazatelefonálni. Így azt sem tudhattuk, hogy a kislányom napokig haldoklott. Mielőtt augusztus 14-én este meghalt, az édesanyja még papot is tudott hozzá hívni.
A temetés után nem sokkal a feleségemnek menni kellett tanítani. Betegállományba helyezték, majd orvosi bizottság elé került, ahol az egyik bizottsági tag durván nekitámadt: „Mi baja van magának, talán becsukták a férjét, vagy megölték a gyermekét?” – kérdezte. A felségem idegösszeroppanást kapott, és kórházba került. Egy évi fizetés nélküli szabadság után végül rokkantsági nyugdíjba helyezték.
A rendszerváltás számunkra az utolsó pillanatban jött el. Én éppen nyugdíjba mentem, de így tovább taníthattam, most már főiskolai korosztályt, ami nyugalmasabb volt. Nyolcvanéves koromig dolgoztam, a Szent László Gimnáziumban kétszázötven hittanosom volt.
Csodálatos húsz évünk következett. Hittanosaimmal kilenc országot zarándokoltunk végig autóbusszal. Feleségem ingyenszállást szerzett, Lourdes-ban és Fatimában teljes ellátást is kaptunk, Rómában pedig ő főzött a negyven gimnazista gyereknek. Éjszakánként a buszban sokszor elnéztem alvó feleségem kedves arcát. Boldogság volt egymás mellett ülni, és jóra vezetni sok gyereket és felnőttet. Csak Lourdes-ba huszonöt plébániai csoportot vittünk el, több mint ezer embert.
Egy idő után már idegenforgalmi és szakrális művészeti témájú írásaim is megjelenhettek. Ezeket mindig a feleségem gépelte, javította. Az egészségével azonban gondok voltak. Mindkét csípőjébe protézist kellett behelyezni, és két szemműtétje is volt, de az igazi nagy baj nyolcvanéves korától kezdődött. Ki kellett volna cserélni a szívbillentyűjét, ám a beavatkozásra a rossz műtéti esélyek miatt nem kerülhetett sor. Miután bekövetkezett a vitorlás szívbillentyű szakadása, már csak tolószékben tudtunk sétálni a szomszédos Nemzeti Sírkertben. A szép zöld rétek, az öreg fasorok, a virágok, madarak, mókusok és fácánok között volt egy kedvenc padunk, ahol üldögélni szoktunk. Egy idő után aztán már nem tudott felkelni az ágyból, s egy éjjel annyira leesett a vérnyomása, hogy mentőt kellett hívni hozzá. A kórházban leállt a veseműködése. Éppen húsvét volt. A látogatás végén úgy búcsúzott: „Vigyázz a gyerekekre!” Amikor másnap, húsvéthétfőn reggel bementem hozzá, már eszméletlen volt, s az orvos közölte, hogy haldoklik. Leültem az ágya mellé, megfogtam a kis kezét, és imádkoztam. Egyszer csak tágra nyitotta a szemét, és hangtalanul nézett rám. Ezt az utolsó tekintetét soha nem fogom elfelejteni. Aztán halkan mondani próbált valamit, de nem értettem. Odahajoltam hozzá, és azt suttogta: „Ne menj el.” Már korábban elhatároztam, hogy ha kell, napokig nem mozdulok mellőle, hogy szeretetemmel átkísérjem az élet legnehezebb határmezsgyéjén. Néhány perc múlva megmozdult, mintha oldalt szeretne fordulni. Átöleltem, kissé oldalt fordítottam, és a feltornyozott párnákon feljebb emeltem. Közben a fülébe súgtam: „Szeretlek”. Mintha kissé megnyugodott volna, de alig telt el pár perc, a feje oldalt hanyatlott. Meghalt. Az ápolónő azt mondta, búcsúzzam el tőle, mert elviszik. Elbúcsúzni? Kitől? Hogyan? Hiszen mi ketten egy ember voltunk. Megfogtam a kis kezét, mint hatvanöt évvel azelőtt, és utoljára ráborultam zokogva. Jézus feltámadását már az égben ünnepelte a kislányunkkal együtt.
Nyolcvannégy éves vagyok, s most itt ülök a temetőben, egyedül, a kis padunkon. Előttem a friss sír. Hitemből fakad két vigasztalásom. Az egyik: tudom, hogy feleségem mély hitével és értünk hozott sok áldozatával irgalomra talált Jézusnál, és elérte az örök boldogságot. A másik az, amit a temetési koszorú szalagjára írattam: „Drága Julikám, kis idő, és újra látjuk egymást.” S van még egy harmadik, egy földi vigaszom is: két jó fiam, akikben kedvem telik.
Özv. Balogh Ferenc
Fotó: Kissimon István
