Azon a napon a Szent Péter-bazilika zsinati aulájában egy vitában felszólalt az akkori kölni bíboros érsek, a hetvenhat éves, konzervatív gondolkodású, félig vak Josef Frings. Szavai először döbbenetet keltettek, mert íratlan törvény volt az egyházban, hogy a Szent Officium hivatalát nem lehet bírálni. A mai Hittani Kongregáció elődje – az inkvizíció utóda – az érintettek meghallgatása nélkül ítélt el teológusokat és műveiket, sokszor az ok megnevezése nélkül. Most a kölni bíboros, akinek teológiai tanácsadóját Joseph Ratzingernek hívták, hangos szóval kívánta a Római Kúria legfontosabb hivatalának reformját. Ékes latin nyelven elhangzott szavait akkor még csak az amerikai atyák értették nehezen – ők rendelték meg a zsinat számára a szinkrontolmács-berendezést is –, és a kétezer-ötszáz zsinati atya többsége dörgő tapssal fogadta.
Alfredo Ottaviani bíboros, a Szent Officium prefektusa láthatóan alig tudta fékezni indulatát, hiszen azt remélte, hogy az ő hivatala fogja majd felülbírálni a zsinati dokumentumokat is. Ráadásul Frings bíboros egyike volt a zsinaton felváltva elnöklő tizenkét bíborosnak.
Egy német lap Titánok harca szalagcímmel számolt be a vitáról. De azt is megírták, hogy később Ottaviani lecsillapodva odament Frings bíboroshoz, és ennyit mondott neki franciául: Testvérek vagyunk!
Ilyen volt a zsinat: nyílt, szabadon vitázó, testvéri, keresztény.
És ötven évvel később Ferenc pápa nyílt, szabad párbeszéddel készíti elő a Római Kúria reformját, szolgálja az egyház megújulását.
