1889-ben ugyanis Fröhlich Cyprián kapucinus megalapította a Seraphisches Liebeswerk für christliche Erziehungot az elesett és elhanyagolt katolikus gyermekek érdekében.) Hazánkban a szerencsés kezdet után az egyesület működése az első világháborút követően megbénult, ezért 1920-ban Csernoch János újra megindította, és igazgatójává Reviczky Aladárt nevezte ki.
A hazai egyesület a gyermekeket katolikus szellemű családoknál vagy árvaházban, gyermekotthonban helyezte el. Az anyagi hátteret a tagsági díjak, a templomok, iskolai gyűjtések, adományok biztosították. Az egyesület központja Esztergomban volt, ahol a Szent Anna-zárda mellett negyvenszemélyes fiúotthont, Szentgyörgymezőn leányárvaházat, a munkáscsaládok gyermekeinek pedig napközi otthont tartott fenn. Az egyesületnek egyes egyházmegyékben fiókszervezetei voltak. 1914 körül az egyesület taglétszáma hétezer fő lehetett, míg a gondozottak száma mintegy kétszáz. Képes havilapjuk is megjelent Katholikus Gyermekvédelem címen, amelyet 1910-1943 között adtak ki.
Meszlényi különös szeretettel szólt pályája kezdetén a gyerekekről. Egy 1921-ben tartott bérmálási szentbeszédben a gazdagságot és a bölcsességet állítja egymással szembe. „Tekintsetek szét a világban, és látni fogtok embereket, akiknek mindene a pénz és a földi dicsőség. Hihetetlen erőfeszítéssel hajszolják a vagyont, halmozzák a pénzt, és most, mikor az éhező gyermekek milliói sírva könyörögnek egy darab kenyérért, nem áldoznak egy fillért sem a nyomor enyhítésére. Ezek az emberek nem tudják a földi dolgokat helyesen értékelni, elvesztették már a bölcsesség ajándékát, melyet a bérmálás vételénél nyertek a Szentlélektől.” Megállapítja, hogy a pénz csak eszköz, amely arra való, hogy segítsen az örökkévalóság útján.
1934-ben Meszlényi Zoltánt választották meg az egyesület elnökévé, és ebben a tisztségében megmaradt egészen az egyesület felszámolásáig. Az ő nevéhez fűződik az országos hálózat kiépítése.
A belügyminiszter által jóváhagyott megállapodás szabályozta az egyesület és intézményei gyermekvédő tevékenységét. E szerint: az intézet fenntartója – a tartásdíj-hozzájárulás ellenében, amelyet saját erőforrásból is pótol – kötelezi magát arra, hogy a beutalt gyermekeket eltartja, neveli, szellemileg és fizikailag gondozza, élelmezi, ruházza, taníttatja, illetve ipari kiképzésben részesítteti magániparosoknál, vagy műhelyekben, gyárakban. Ezt tanoncszerződés biztosította. A fenntartó beszerzi tankönyveiket és tanszereiket, ellenőrzi előmenetelüket, a bánásmódot. Az intézet fenntartója a hozzátartozóktól semmi címen nem fogadhat el hozzájárulást. A tartásdíj-hozzájárulás csak ténylegesen eltöltött napokra számítható, és negyedévenként utólag esedékes. Az intézet fenntartója negyedévenként összesítő kimutatást nyújt be a központi gyermekmenhelyhez. Ha a növendékek kiképzésében bármilyen változás áll fenn, a gyermekmenhely hozzájárulását előzetesen ki kell kérni. A belügyminiszter a megállapodást aláírta.
Blaskó Mária írónő 1935-ben két pártfogoltját ajánlotta a fiúotthonba. Arról is beszámolt, hogy az Actio Catholica programjához lesz indítványa: gyermekmenhely és kihelyezés katolikus helyen, éspedig a törvényes gyermekek számára. Ezt azért tartja fontosnak, mert nem mernek életet adni az anyák, mert nincs hová lenni a gyermekekkel. Felteszi a kérdést, ha van menhely a „törvénytelen” gyerekek számára, miért ne lehetne ilyen módon védeni a „törvényeseket” is?
Az anyagi támogatás különösen a második világháború pusztítása alatt és után vált sürgető feladattá. Az egyesület sorsa azonban több okból kifolyólag is bizonytalanná vált. Az egyházi iskolák az államosításnak estek áldozatul. Emellett az egyesületek feloszlatása is fenyegető valósággá vált, hiszen több hullámban számolták fel azokat, az intézmény azonban ezt még túlélte – bizonyára tanoncotthoni jellege miatt.
Az egyesület azonban nem kerülhette el sorsát, 1949 őszén önként feloszlott, de az árva gyermekek istápolásáról nem akartak lemondani, ezért megmaradt a templomi gyűjtés számukra.
Gyömrőről Török Sándorné 1950. március 19-én Sándor nevű kisfiának felvételét kéri, aminek eleget is tett a püspök. Még április 28-án is a Marton Mihályné árván maradt két unokájának felvételét kérő levél borítékjára saját kezőleg írta rá Meszlényi püspök: „Megírtam, hogy bármelyik gyermeket ide küldheti el a sz.györgymezői házba.”
Az egyesület élén Meszlényi nem csupán azt tette meg, amit hivatalában elvártak tőle, hanem sokkal többet. Átérezve a szegény gyermekek és a szegény családok sorsát, megkísérelte még a lehetetlent is, éspedig azt, hogy saját kevés jövedelméből mindenképpen segítse a rászorulókat.
