Ritkán adatik meg, hogy két különböző életszakaszban ismerjünk meg (újra) valakit, akivel baráti viszonyba kerülhetünk. Gaál Endre esztergomi nagyprépost, protonotárius, kanonok ilyen ember volt az életemben.
Első ízben 1997 nyarán, a papnöveldei felvételi vizsgán találkoztam vele. A háromnapos együttlét során alkalom nyílt arra, hogy a jelöltek külön-külön elbeszélgessenek minden elöljáróval, s így végül már többé-kevésbé ismert emberként álljanak meg a felvételi bizottság előtt. A szeminárium rektora – vagy ahogy bizalmasan szólították: Bandi atya – megfontolt, bölcs, higgadt vezető benyomását keltette. A rá következő hónapok csak megerősítették ezt az első megérzést. Iskolapéldáját adta egy olyan jelenlétnek, amely képes távolságot venni; egy olyan vezetésnek, amelynek megvan a bölcsessége ahhoz, hogy adott esetben szabad folyást engedjen a dolgoknak. Egyes elöljárók erőltetetten mindenhol ott akarnak lenni, mások egy személyben kívánnak dönteni minden kérdésben, megint mások küszködnek, hogy mindent kézben tartsanak. A vezetettek számára bizony fárasztó stílus az ilyen, ami adott esetben inkább gát és akadály, semmint segítség és motiváció. Gaál Endre úgy vált megkerülhetetlen tekintéllyé, hogy közben senki sem érezte nyomasztónak vagy zaklatónak a módot, ahogyan a vezetés szolgálatát végezte. Élete számos területén a bevett szokások, a rutinossá vált gesztusok vezérelték, amelyektől nem vagy csak igen ritkán tért el. Tudtuk, hol vannak a helyek, ahol nem fog felbukkanni, melyek az idősávok, amikor biztosan nem fogunk találkozni vele. Ezzel együtt meg tudott lepni minket: szenvedélyessége, olykor kirobbanó hevessége képes volt valódi viharként lecsapni… Ám mivel erre csak ritkán került sor, fellépése mindig megőrizte méltóságát, soha nem vált az indulatok karikatúrájává.
Tanárként hatalmas tudás és kiváló előadásmód jellemezte. Nem volt íróember, erőssége az élőszó, a személyes kontaktus volt. Igazolhatják ezt nemcsak az Esztergomban végzett növendékei – ahol négy évtizeden át szolgált biblikus professzorként –, hanem a budapesti és a kolozsvári diákok is, illetve mindazok, akik egy-egy konferencián hallhatták őt. Nem menedzselte magát, a nárcizmus és a tudományos közéletben való ügyeskedő helyezkedés idegen volt tőle. Emiatt bizonyos értelemben a második vonalban maradt, jóllehet oktatói tapasztalata és szakmai tudása alapján a legelsők között lett volna a helye. Kedves emlék egy nagynevű biblikus látogatása Esztergomban, aki tudásával látványosan le akarta hengerelni a jelen lévő papokat és szeminaristákat – ám végül egy konkrét kérdésbe mégis beletört a bicskája. A „hazai erő”, Gaál Endre segítette ki. Amikor a szünetben egy kispap megkérdezte tőle: „Milyen érzés, amikor az arany patakocska elmossa a nagy folyamot?”, csak egy szelíd mosoly és fejrázás volt a válasz. Papok nemzedékei tanulták meg tőle a Szentírás szeretetét. És még valamit: a Biblia értelmezése nem csak nyelvtudás, lexikális ismeret, agymunka kérdése. Ahhoz költőiség, kreativitás, szív és lélek is kell.
Tizenöt év elteltével aztán újra lakótársak, szomszédok lettünk – ezúttal már a prímási palotában. A közös étkezések leírhatatlanul értékes eseményekké nemesültek: itt tanulhattam meg a főegyházmegye és a primácia elmúlt évtizedeinek történetét, méghozzá a személyes emlékeken, történeteken, elmondott és el nem mondható anekdotákon keresztül. Eközben a legigazabb bölcsességgel találtam szemben magam: ítélkezéstől mentesen, mégis szenvedéllyel, élő, ízes, olykor erős, de mégsem illetlen szavakkal szólt világról, egyházról, a másik emberről. A mostani növendékek is megismerhették kimódolt szófordulatait, sajátos nyelvhasználatának fanyar humorát, a kívülállók számára örök rejtélyt képező, csak a beavatottak számára értelmes rövidítések és névfelidéző szókapcsolatok egész tárházát. A legnagyobb ajándék mégis a testvérként való elfogadás volt: az idős professzor, az esztergomi nagyprépost nyílt szívvel, érdeklődve és figyelmesen hallgatott a fiatalabbra, akivel soha semmilyen formában nem éreztette felsőbbségét. Az asztalközösség baráti, testvéri kapoccsá vált, amire szükség is volt, hisz az elmúlt években sok lakótárs betegségét, szenvedését, halálát kellett végigkísérnünk. Egy szó: emberség. Ez sugárzott belőle a rábízott háznép, a munkatársak iránt.
Az utolsó hónapokban már szavak nélkül tanított. Amikor nyár elején nyilvánvalóvá vált az orvosi „halálos ítélet”, másnap csak ennyit mondott: „Ég és föld között lebegek.” Az istenhit és az örök élet reménye egy pillanatra sem ingott meg benne. Teste gyengülése, rosszullétei soha nem szültek benne erőszakosságot, negatív indulatot. Betegen is figyelmes maradt, nem akart senkit terhelni. Az utolsó két hétben már csak egy dolog érdekelte: az órák, a tanítás az új tanévben… Júniusban a kórházból jött ki vizsgáztatni, utolsó napján a palotában még tanított, bár ez a végletekig kimerítette. A Jóisten az új nap kezdetén szólította magához: csöndben, békésen aludt el, hogy éjszakánkból már az örök Nap világosságára ébredjen fel.
