A helybéli vendégfogadók mellett feltűnik Avar István, Király Levente, Tordy Géza, érkezik Haumann Péter, majd nem sokkal utána Sztankay István. Raksányi Gellért és Agárdy Gábor özvegye köszönti egymást, odébb Sinkovits-Vitay András beszélget. Császár Angela a nap „háziassszonyaként” Csendesné Farkas Edit polgármesterrel a társaságot a közösségi házba invitálja, ahol a bogácsi énekkar és a helyi fiatalok hangszeres-verses műsora kezdődik. Előtte Császár Angela felolvassa Psota Irén táviratát, aki „Drágáim, szeretteim” megszólítással lélekben csatlakozik a közösséghez. Gyengélkedése miatt személyesen nem tudott eljönni a Bükkaljára. A nevekből talán nem nehéz kitalálni: a Nemzet Színészei találkoznak egymással. Közvetlen, megható az ünnep. Harmadik alkalommal ültettek fákat Bogácson a Nemzet Színészeinek tiszteletére.
Miért éppen Bogácson? A válaszból közelmúltunk furcsa fintorvetését olvashatjuk ki, azzal az egyszerű, természetes tudással: a jó szándék, a nemes érzés (amit szeretnek sokan szentimentális limlomnak tekinteni) előbb-utóbb felülkerekedik a nyomorító gonoszságon. Császár Angela – és aztán még sokan – Hanák Zsolt alakját idézik. A színészliget gondolatának megálmodója és elindítója már nincs köztünk, tavaly váratlanul elhunyt. A dombtetőn álló, középkori eredetű templomban jutott eszébe egyik látogatása alkalmával, hogy valamiképpen meg kellene hálálnia Bogácsnak, az ott élő embereknek azt a sok szeretetet, amit tőlük kaptak. Az ötvenes években ebbe a faluba telepítették ki a Hanák családot. Császár Angela így folytatja: „A falu befogadta őket, s ők is megszerették a falut. Zsolt arra gondolt, valamiképpen ki kellene fejeznie háláját a falu családja iránt tanúsított jóságáért, ezért álmodta ide a színészligetet.”
Egy jó gondolat, egy szép álom elegendő, hogy elviselhetőbbé váljon körülöttünk a világ. „És persze kellett hozzá a bogácsiak szeretete és anyagi támogatása…” – teszi hozzá Császár Angela, s a lélek szándékának biológiai megnyilvánulásaként mosolyogva mondja: „Egyik fa sem száradt ki.”
Közben, mintegy figyelmeztetésként elhangzik Németh László gondolata: „a műveltség nem ruha, amelyet viselni kell”, a műveltség mélyebbről fakad és mélyebbre hat, átjárja a személyiséget, formálja az embert, tovább idézve Németh Lászlót: a minőség forradalmát készítve elő ezzel. A hanyatló korokkal együtt járó, már-már beteges túlfinomultság, ugyanakkor szellemi és erkölcsi barbarizmus idején sem adható föl „az ember szépbe szőtt reménye”.
Már itt vagyunk a Cserép úti domboldalon. Elnézem a levélbontásra váró sudarakat. Harminc év múlva milyen szép, árnyas-lombos liget dúsul majd itt, sétautakkal, padokkal, sétáló párokkal… gyönyörű. S aki idelátogat, fölidézheti magában a fák „tulajdonosait”, a nagyszerű művészi teljesítményeket. Addigra talán túljutunk a felejtés mai erőszakos korszakán…
Tordy Géza fáját két esztendeje ültették el. A színész zárt tekintete mögött – felidézem magamban: mennyi helytálló hős tekint körül az ő alakjában – mintha erős érzelmek hullámoznának. Baradlay Jenő, azzal a bizonyos drótkeretes szemüveggel… Aztán a jelen tapasztalatával fordulok hozzá: „Az ön idejében a színészeknek karakterük, arcuk volt, manapság a teátristák is egyre inkább uniformizálódnak…” „Sokan vannak, nagyon sokan vannak ma a színészek, irgalmatlanul felturbózták a színészcsinálást, vagy a színészetnek nevezett foglalkozást… Nem ismerjük egymást. A fiatal kollégák nem ismernek minket, nem is igyekeznek megismerni, s most már mi sem tartjuk számon őket…”
Egyetlen fiatalabb kolléga sem jött el erre az alkalomra. Sinkovits-Vitay András tartozik közéjük, de ő édesapja, Sinkovits Imre s az ugyancsak színész édesanya, Gombos Kati „jogán”, és mint mondja, „szeretet-kötelességeként” van jelen.
Avar István a néhány éve elhunyt Kállai Ferenc fáját ülteti, Császár Angela az ugyancsak eltávozott Komlós Juci nevében indítja életre a piramistölgyet, majd Haumann Péter és Sztankay István a sajátját ágyazza be. „Ilyen erős a szakadás?” – kérdem, s folytatom a korábbi hangulatgondolatot Tordy Gézával. „Lassan maga a mesterség szűnik meg, szomorú, de mintha degenerálódna a szakma…”
Elképzelhető, hogy egy ma kikerülő fiatal színész nem ismeri ezeket a neveket, az elődök kiemelkedő alakításait? A színészliget bejáratánál frissen állított hatalmas kereszt: a felirat szerint a magyar teátristák keresztje, szárain kis táblácskák: Jávor Pál, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Pécsi Sándor, Páger Antal, Latabár Kálmán, Básti Lajos… „Őket…? Ugyan! Az előttünk járó, néhány évvel ezelőtt meghalt, igazán nagy színészekről sincs fogalmuk a maiaknak.” Mindenki csöndesen körbeveszi, majd Hanák József esperes-plébános megáldja a keresztet.
A polgármester asszony reméli, az iskola diákjai rendhagyó irodalomórára a ligetbe látogatnak, és mint mondja, már most is „sok kiránduló és a helyi gyógyfürdőbe érkező vendég keresi fel a ligetet, különösen nyáron. A pincesorra látogatók érdeklődve fordulnak a fák és az emléktáblák felé. Mikor elolvassák, kik ültették a tölgyeket, boldogok, hogy ilyen módon emlékezhetnek ezekre a nagyszerű színészekre.”
Az előkészítő munkák láttán egy kevésbé tájékozott falubeli érdeklődött, miért e nagy mozgás. Amikor közölték vele, megkérdezte: „Mindannyian bogácsi színészek?” Amikor némi mosoly kíséretében felvilágosították, ez az egyszerű, tisztességes ember, akinek gondolatában a világ egyenlő Bogáccsal, és ez így van jól, mégiscsak bólintott: „Akkor mostantól kezdve már bogácsi színészek is!”
A faluban csak azok a fiatalok maradnak meg a mai elvándorlásra késztető világban, akik az idegenforgalomban vagy valamilyen helyi vállalkozásban megtalálják a számításukat. A kétezer lelkes faluban tavaly kevesebb mint húsz gyerek született. Pedig szép, élni érdemes hely Bogács.
Haumann Péter is elülteti a fáját. Szakavatott mozdulatokkal körbetapossa a tövet, tömöríti a földet. Sietnie kell, délután próba Miskolcon, majd este ugyanott Az ügynök halála. Willy Lomant játssza, annak idején Timár József nagy szerepének számított, kezében az ügynök két hatalmas bőröndjével látható szoboralakja Budapesten, a Nemzeti Színház parkjában. Korábban hallott már Bogácsról? – kérdem Haumann Pétert. Jellegzetes módján felnevet: „Olyannyira, hogy a környéken, Bükkzsércen vadásztam éveken át. Volt egy komám itt a falu végén, sokat jártam ide. Sőt, a környék csatornázásában is segítettem. Szóltam televíziós ismerőseimnek, hozzák nyilvánosságra azt a képtelenséget, ami itt folyt. Bükkzsérc fölött és lejjebb, a természetvédelmi terület határán a község ivóvízkészletére valamiféle szörnyűséges ülepítő tavat telepítettek. Azóta javult a helyzet… szóval itthon vagyok…”
S mit jelent számára ez a fa? Megint csak „haumannosan” fölkacag: „Remélem, amikor százötven éves lesz a tölgy, azt fogják mondani, Haumann ide kötötte ki a lovát, és elszunyókált alatta – a Rákóczi-fájához fűződő legendát átköltve…”
Sinkovits-Vitay András édesapja fája mellé bukszust ültet. „Drága, beteg édesanyám nevében és érette hoztam ezt a bokrot édesapám fája mellé. Ha édesanyám nem biztosítja édesapámnak a hátteret, akkor bizony nem válhatott volna a Nemzet Színészévé. Ennek a bukszusnak a testvére a kertemben növekszik, ahol édesapám emlékére sziklakertet alakítottam ki, s oda helyeztem a temetői fejfát. A két bokor összetartja őket. Ez a költői gondolat vezetett…”
Ő is sajnálja, hogy a fiatal művészek hiányoznak. „A most felnövekvő nemzedékeket némi alázatra inteném. Úgy élnek, mintha velük kezdődne és velük is fejeződne be a történelem. Egyszer majd örülnek, hogy egyáltalán porszemek lehettek az univerzumban, kortársai Haumann Péternek, Sztankay Istvánnak, Tordy Gézának, Avar Istvánnak, Király Leventének – hogy csak a most itt lévőket említsem.”
Király Levente az elsők között ültette el a fáját 2009-ben. „Pályám kezdetén olyan világot éltünk, amikor embernek maradni és emberként játszani a színpadon bizony nem volt könnyű. Azt hiszem – bár ezt inkább másoknak kellene megítélniük –, sikerült embernek maradnom, s erre jó visszaemlékezni…” Ma is sok tehetséges fiatal színészt lát. „De nem szeretem, amikor a színészetet »talajmenti« mesterségnek tekintik. Fontos a törekvés, ám ez önmagában nem hozza magával a tehetséget. Nem vagyok híve annak, hogy ma már szinte mindenütt színészképzés folyik. Az adott kor legjobbjainak kellene tanítani, akiktől a fiatalok elleshetik a szakmát, s az sem baj, ha mellesleg tehetséggel is rendelkeznek, mert végül is az a legfontosabb.”
Sztankay István is elvégezte munkáját a fával – életművére is értve ezt. Ragyog az arca a szóra: színészet. „Csodálatos hivatás… de csak annak ajánlom, aki a lelkében színész, mert nagyon kemény história…”
Ezzel a gondolattal lépek a „kutyafájához”. Raksányi Gellértet az egész ország – szeretete kifejezéseként – Kutyának, Kutyunak nevezte. Felesége megsimítja a fát, s egy korty bort löttyint az aljába. Hallom, amint egyszer Budáról, a Várfok asztaltársaságból közösen hazafelé tartva Kutyu azt mondta: „A színésznek a kereszt roppant súlya nehezedik a vállára. Ezt a súlyt egy-egy korszakában szívesen letenné, és messze menekülne tőle. De nem teheti. Thália keresztjét egy magasabb erő és isteni parancs a karjaira és a vállaira szögezte. Nem szabadulhat tőle egy életen át.”
Fényképezte: Cser István
