Az elmúlt alig egy hónapban két nyilvános istenkáromlás tanúja lehetett a világ. Mindkettő igazolja a vallás provokatív jelentőségét a mai modern világban is, ahol már annyiszor eltemették. Két év letöltendő börtönbüntetésre ítélte az orosz bíróság azt a három punk énekesnőt, akik a moszkvai Megváltó Krisztusszékesegyházban a szent liturgiát villámcsődülettel zavarták meg, amelyben trágár szavakat is használva azt „követelték” a Szűzanyától, hogy zavarja el Putyin elnököt. Az orosz és a nemzetközi nyilvánosság megoszlott az esemény értékelésében.
Némelyek tűrhetetlennek minősítették, hogy már a szent liturgiát is elárasztja az istentelen mocsok, s voltak, akik az ókori zsidó törvényekre visszautalva a huszonéves énekesnők megkövezését követelték. Mások éppen ellenkezőleg bátor prófétai tettnek mondták fellépésüket, amellyel felhívták a világ és az ortodox egyház figyelmét, hogy nem támogathatja az elnyomó putyini politikát, mert azzal maga is istenkáromlást hajt végre.
Először idén júliusban – arab nyelven pedig szeptemberben, talán nem egészen véletlenül a 2001-es New York-i terrortámadások évfordulója előtt – került nyilvánosságra egy amatőr film, amely Mohamedet, az iszlám alapítóját, szent prófétáját gusztustalan pedofil gyilkosként ábrázolta. A világ muzulmánjai felháborodottan vonultak az utcára, tüntetéseik során amerikai és német követségi épületeket támadtak meg, Líbiában egy demonstráció során megölték az amerikai nagykövetet, s kimondták a vallási halálos ítéletet a szerzőre és a forgalmazókra. A dániai karikatúrabotrányhoz hasonlóan az iszlám számos képviselője és a hívők nagy tömege most is istenkáromlással vádolja azt, aki megszegte azt a vallási törvényt, hogy Mohamed semmiképpen nem ábrázolható és még kevésbé gyalázható.
A két blaszfémia között azonban a megfigyelők jelentős különbséget látnak. Bár eszközválasztásában mindkettő direktnek és primitívnek is tekinthető, szándékát tekintve a Mohamedet és az iszlám vallást pocskondiázó film pusztán gyűlöletet és megvetést fejez ki, miközben az orosz punk énekesnők valami szerintük elveszett értékre, kevéssé megvalósított keresztény küldetésre hívják fel a figyelmet. Istenkáromlásukkal a keresztény hűség mulasztásait karikírozzák – egyszeri botrányukkal egy általános botrányra irányítják a figyelmet.