Bernanos szent „falusi plébánosa”

Ismerjük a regény tartalmát: hőse egy szegény, beteg, gyermekien közvetlen és alázatos fiatal falusi pap, aki híveinek, falujának, minden embernek minden fájdalmát átérzi és mintegy magára vállalja szent önfeláldozásban. Naplójából megismerjük szerény származását, szemináriumi neveltetését, egyszerű, paraszti és kispolgári híveit, egyhangú mindennapjait, apró gondjait, gyomorbetegségéből eredő szenvedését (gyomorrákban hal meg a regény végén), de egy másik síkon – a „regényes” részben – a falusi grófok sötét családi történetét is. A plébános a grófné, a grófkisasszony és a nevelőnő gyóntatója. A gőgös, kiszáradt szívű grófné, aki csapodár férje és szeretetlen lánya mellett meghalt kisfia emlékével viaskodik, lázad Isten ellen; az utolsó pillanatban a szerény plébános lobbantja fel pillanatnyi lángolásra kialvó hitét. De most nem a regényes történetre, hanem a főhős lelkiségére fordítjuk figyelmünket. A fiatal főhős, a „kedves elképzelt ambricourt-i plébános”, akinek – mint valahol maga az író vallja – még nevet sem mert adni, legkedvesebb „teremtménye”. Különböző jellemű paptársaival folytatott beszélgetései révén, meg persze a maga számára írt naplójegyzetekből ismerjük meg lelkiségét, testi és lelki szenvedéseit, hitellenes kísértéseit, magányát, a szenteknél is tapasztalt „sötét éjszakát” is. Pár hónappal Ambricourt-ba való helyezése után jegyzi fel, miután hosszan elmélkedett az imában tapasztalt nehézségeiről: „Ugyanaz a magányosság, ugyanaz a csend. És ezúttal semmi remény, hogy sikerül áttörni vagy megkerülni az akadályt. Különben is nincs akadály. Semmi. Úristen! Belélegzem, beszívom az éjt, az éjszaka belémhatol a lélek valami felfoghatatlan, elképzelhetetlen repedésén. Én magam is éjszaka vagyok. Igyekszem lelki szorongásomhoz hasonló más szorongásokra gondolni. Nem érzek semmi részvétet ezekkel az ismeretlenekkel szemben. Magányom tökéletes és én gyűlölöm ezt a magányt. Magamat sem sajnálom. Mi lenne, ha többé nem szeretnék!” A hitellenes kísértések, a lelki sötétség megtapasztalásában is rokon a szintén beteg, fiatal karmelitával, Lisieux- i Terézzel, aki kevéssel halála előtt, hiteles naplójegyzetei szerint megélte a misztikusok sötét éjszakáját, és a „bűnösök asztalához” ült, hogy engeszteljen a hitetlenekért. Isten „megengedte, hogy lelkemet a legsűrűbb sötétség árassza el, és hogy a számomra oly édes Mennyország gondolata most már csak küzdelem és kínszenvedés tárgya legyen… Csak az tudja megérteni ennek a komor alagútnak a sötétségét, aki átutazott rajta.” Bernanos regényeiben több pap szerepel. A nevetséges és sátáni alakok, akadémikusok, pszichoanalisták, misztikakutatók között vannak szentek is; vannak rossz és szent papok. Papszereplőinél nem az érzékiség a főbűn, hanem a szerelem-szeretet nélküli ész (tudás). A rossz pap regényeiben és az élet rendjében is az, aki ugyan nagy tudós, híres kutató, de nincs benne szeretet. Az egyszerű „falusi plébános” egy kicsit az arsi plébánosra emlékeztet. Ő a szent pap mintaképe. Ellentétes alak a blangermont-i esperes, a „realista”, aki kioktatja a való életről a fiatal falusi papot, aki nemrég hagyta el a szemináriumot. Albert Béguin, Bernanos életművének egyik legjobb ismerője írta: Bernanos regényvilága nem a jók és a rosszak csoportjára oszlik fel, hanem egyfelől a szentek csoportjára, vagyis azokéra, akik megőrizték a gyermekkorhoz való hűséget, másfelől azon szerencsétlenek csoportjára, akik azt elveszítették. Egyik oldalon a szeretet hatalma, amelyben a gyermekség szelleme él tovább és nyilatkozik meg, másik oldalon a szeretetre való képtelenség: „A pokol ott van, ahol megszűnt a szeretet.” Bernanos hosszan eszmélődik a szentekről, akik a Teremtőtől kapott gyermeki ártatlanságot felélesztik lelkükben, a betemetett élő vízforrást megnyitják, amelyről sokaknak fogalmuk sincs, mert önmaguk felszínén élnek, mert nincs belső életük. Részletesen kifejti regénye központi gondolatát, Jézus tanítását: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába.” Megmagyarázza a lelki gyermekség evangéliumi értelmét, amelynek lényeges összetevői a tisztaság, az egyszerűség és az alázat, eszményképe pedig a Szent Szűz. Az olvasóknak általában sötétnek látszik Bernanos regényvilága – mintha hősei „a Sátán árnyékában” élnének (első regényének címe). De írónknál a „sátánosság” nem irodalmi, művészi divat. Valóban a természetfeletti világban mozgunk. Az üdvösség és a kárhozat kockázatos drámáját mutatja be: szentek küzdenek a „világ fejedelmével”. E szempontból is az arsi plébános alakja kel életre. Bernanos világa sötét, mert a valóságot ábrázolja. De a hívő író hisz az emberben. Tudja, hogy az emberi lélekből nem lehet kitörölni Isten képmását, minden bűnös szívében ott van eltemetve az isteni szikra, mindnyájunkban megmaradt valami a gyermeki ártatlanságból. És szent hőseiben, a legnagyobb lelki kínok, az agónia közepette is él a reménység lángja, a megváltottság tudata. Ezért, ha lehajolnak az evangéliumi gyermeki szellemhez, az alázatosság és a nagylelkűség belső forrásához, ahol a kegyelem élő vízforrása fakad, a kétségbeesésen túllendíti őket az Isten „édes irgalmába” vetett bizalom. A regény utolsó szavai Kis Szent Teréz ismert kijelentését ismétlik: „Minden kegyelem.”