„Bátor és szerencsétlen hős”

Az ünnepi Chopin-év egyik csúcspontja magától értetődően március elseje, a géniusz születésnapja – szerte a világon nagyszerű hangversenyekkel emlékeznek erre. Az ilyen alkalmak egyben rádöbbentenek, hogy többnyire az utókor feladata maradéktalanul feltárni egy-egy művész munkásságának minden értékét és szépségét. Más szavakkal: az még csak hagyján, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában”, de a jövőt képviselő alkotókat általában csak utólag ismerik el… Chopin esetében ez az elismerés viszonylag keveset váratott magára. Mindössze huszonnégy évnek kellett eltelnie a halála után, hogy 1873-ban a Franklin Társulat gondozásában napvilágot lásson az első magyar nyelvű Chopin-életrajz. Szerzője nem kisebb személyiség, mint Liszt Ferenc, aki francia nyelven vetette papírra Chopinnel kapcsolatos személyes emlékeit, gondolatait. A mű fordítója pedig Wass Ottilia (1829-1917) – ugyanazon gróf czegei Wass család tagja, amelynek manapság kétségkívül legismertebb tagja Wass Albert író. Pedig a maga korában Wass Ottilia grófnő, az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagy pártfogója is országosan ismert volt. Költőként nem csupán magyarul, de németül és franciául is verselt, kiterjedt levelezést folytatott angolul és olaszul, számtalan helyen publikált. Liszt Ferenc Chopin-könyvéhez írt fordítói előszavát szabadkozással kezdi: „Kevesek számára íratott e könyv és hazánkban kevesen ismerik.” E kijelentés első fele napjainkra szerencsére megváltozott: a hálás utókor időközben felfedezte magának Chopin munkásságát. E százötven oldalas kötet lapjain a zeneóriás Liszt szellemes írónak, elmélyült gondolkodónak, kifinomult művészettörténésznek és lélekbúvárnak bizonyul. Csakugyan nem mindennapi mű! Már pusztán azért sem, mert eltekintve a szokásos időrendi megközelítéstől, Chopin alakját mindjárt érett férfiként, kiforrott zeneszerzőként állítja elénk, a gyermekkor történéseire legfeljebb vissza-visszautalva. Ezzel tovább mélyíti az olvasóban a gyanút: a zseni nem kialakul, hanem váratlanul és titokzatosan lesz – egyszerre csak elénk penderül, jelen van, mi pedig nem győzünk csodálkozni. A férfivá érett zseni esetében mellékes a gyermekkor aprólékos elemzése, hiszen néhány önkényesen kiragadott részlet is tökéletesen elegendő: négy-öt évesen már komponált, nyolcévesen koncertezett, elemista kisdiákként pedig művészi értékű karikatúrákat rajzolt. Legrészletesebben Liszt azokról a történésekről beszél, amelyeknek közvetlen szemtanúja volt: Chopin párizsi éveiről, majd elhatalmasodó tüdőbajának kínjairól. Az elhúzódó haláltusa kapcsán, de már korábban is kitér Chopin vallási életére. Így kiemeli, hogy „a katolikus vallás őszinte híveként Chopin megtartotta hitét, anélkül, hogy azt bárminemű külsőségek által fitogtatta volna”. Megható részleteket tudunk meg Chopin utolsó napjairól, vagyis az 1849 októberében történtekről. Halála előtt két nappal arra kérte az ágyánál virrasztó Potocka grófnőt, a párizsi lengyel emigráció jeles tagját: énekelje el a Szent Szűzhöz írt Cantate strófáit. „Mily szép, Istenem, mily szép!” – mondta erőtlenül. Utolsó előtti napján papot hívatott, meggyónt és megáldozott, felvette a betegek kenetét. „Kevéssel azután egyenként ágyához szólította a körülötte virrasztókat, mindegyiküknek egy utolsó áldást adandó, Isten kegyelmét hívta reájuk. Ők pedig mind térdre ereszkedtek, lesütött fővel és nedves szempillákkal, fájdalomtól elszorult szívüket Istenhez emelve.” Később, este tíz órakor még egyszer erőre kapott: „A haldoklók imádságait és litániáját kívánta elmondani. Latin nyelven mondta el ezeket, fennhangon és érthetőleg.” Négy órával később kilehelte lelkét. Ám e ponton hallgassunk el, hiszen egy születésnapon nem illendő ily hosszan beszélni a halálról… A legfontosabbat úgyis elmondtuk: Liszt Ferenc emlékirata valódi kultúrkincs, Chopin nagyságához méltó.