Beöltözésünk hatvanéves jubileumára
Fotó: Hortobágyi Cirill OSB

 

Hatvan év alatt volt alkalmunk megtapasztalni, hogy irgalmas az Isten. És megtapasztalhattuk a közösség erejét, megtapasztalhattuk a testvériséget.
Hatvan évvel ezelőtt több mint kétszázkilencvenen voltak előttünk a sorrendben a Magyar Bencés Kongregációban. Ma mi ketten, akik a négyből megmaradtunk, már az első tíz között vagyunk.
„Mit kértek?” Isten irgalma felől kétségbe sose essél! – figyelmeztetett bennünket a Regula. Sok részletet megtanultunk belőle könyv nélkül. Azóta mindaz, ami tananyag volt, valósággá vált, beépült az életünkbe. A kérdés, hogy vajon valóban az Istent keresem-e, ma is időszerű; az évtizedek múlásával nem lesz lényegtelen, sőt, egyre komolyabb, egyre mélyebb kérdés. Mert mi is az életünk értelme?
Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna: örök feszültség, állandó fel­adat. Meglátni társainkban, tanítványainkban, minden emberben a felénk közelítő Krisztust, és rajta keresztül közelebb jutni az Istenhez.
Burokban éltünk, éveken keresztül. A burok részben óvott, részben elszigetelt. Mégis mennyi mindenért hálát adhatunk! Szent életű rendtársakért – mindig voltak és mindig lesznek. A felelősség súlyát helyettünk is viselő elöljáróinkért. A látókörünket egyre szélesebbre nyitó idősebb testvérekért. A sokféle szolgálat lehetőségéért.
Nem gondoltuk, hogy történelmi idők tanúi leszünk. Mert közben megváltozott körülöttünk a világ. A politikai rendszer szorításai ellenére lehetőségek nyíltak. Majd a politikai változások új kihívásokat jelentettek. Hatvan év: két emberöltő, egyre nő a távolság közöttünk és a fiatalok között. Vajon törekszünk-e arra, hogy jobban megértsük egymást? Vajon hordozunk-e olyan tapasztalatokat, amelyek segíthetik az utánunk jövőket, s vajon érzékenyek vagyunk-e a fiatalabbak útkeresésére? Mert Szent Benedek családjában mindig jelen volt a különbözőség: a fiatalabbak az idősebbeket tiszteljék, az idősebbek a fiatalabbakat szeressék… Tevékeny életünk volt. Vajon volt-e benne elegendő csend, hogy meghalljuk, mit kíván tőlünk az Isten? Volt-e bátorságunk, elkötelezettségünk, hogy mindig a jobbra, a többre, a teljesebbre törekedjünk? Vajon valóban az Istent kerestük-e?
Bármennyire megváltozott is a világ, a lényeg ugyanaz maradt. A lényeges kérdések nem változtak meg, és sosem fognak megváltozni.
Vajon a békesség emberei voltunk-e? El tudtuk-e fogadni önmagunkat, gyarlóságainkkal, korlátainkkal, s tudtuk-e Isten irgalmába ajánlani az életünket? El tudtuk-e fogadni a testvéreket, akiket ugyanaz az Úr hívott meg a követésére, még akkor is, ha nagyon különbözőek voltunk és vagyunk? Isten irgalmát kértük, és a ti testvériségeteket.
Most, hogy egyre inkább közeledünk a végső találkozáshoz, és érezzük, hogy lemenőben a nap, s jó volna együtt lenni az Úrral, aki útitársunk volt eddigi életünkben, még akkor is, ha néha nem ismertük fel őt, mi más lehet a kérésünk, mint hogy „Maradj velünk, Urunk!”
A pannonhalmi bazilikában, amely sok mindenben más, mint hatvan évvel ezelőtt volt, de lényegében mégis ugyanaz, Ambrus atyával ma is halljuk a hatvan évvel ezelőtt nekünk feltett kérdést: „Mit kértek, fiaim?”
S a válaszunk ma is ugyanaz, mint akkor: „Isten irgalmát és a ti testvériségeteket!”

Forrás: Tihanyi Bencés Apátság Facebook-oldala