Belső szabadságban élve
Fotó: Hajdú D. András

 

A pannonhalmi bazilikában bemutatott szentmisén Matusz Hugó perjel mondott szentbeszédet. „Mindnyájan Isten szeretetéből érkezünk a világba, amely szintén Isten szeretetéből épült nekünk, hogy otthonunk legyen. Az Úr azóta itt sétál az alkony hűvösében, a nappali szellőben, keresi és szólítgatja az embert, hogy találkozzon vele, meggyógyítsa, magához kapcsolja” – kezdte beszédét a pannonhalmi perjel. Jézus az ember világát járja, és sok emberhez csatlakozik útja során. Egy siketnémával is találkozik. Ez az ember a beszéd és a hallás csatornáin keresztül nem tud kapcsolódni a világhoz. Jézus gyógyító gesztusai kifejezik, hogyan viszonyul a sebeinkhez. Megérinti a siketnéma fülét és nyelvét, így kapcsolódik elszakítottságához, s így köti össze őt újra a világgal. A mi gyógyulásaink is így történnek. Isten a sebeinkhez ér, ott érint meg bennünket, ahol fáj, és sebzett keze lesz a gyógyulásunk.
Keresztény hivatásunk alapjánál a gyógyító Isten arca jelenik meg előttünk. Mert mi vagyunk a paradicsomkert sétányai után vágyakozó sebzett emberek, akikre rátalált az Úr, akiknek sebeire tette a kezét, és mi megoldódó nyelvvel csak erről akarunk beszélni.”
A hálaadó mise után ünnepséggel köszöntötték a harminc évvel ezelőtt püspökké szentelt Várszegi Asztrikot, aki így vallott pályájáról, hivatásáról: „Életutunkon, belső érésünk egy bizonyos pontján döntést kell hoznunk arról, hogy magunk körül forgunk-e, vagy egy ügyet szolgálunk. Ha az ember maga körül forog, akkor állandóan sír, jajgat, és soha semmi nem elég neki. Féltékenykedik, verseng. Sajnálja és sajnáltatja magát, s képtelen arra, hogy észrevegyen másokat. Ha azonban egy ügyet szolgál, ráadásul Isten ügyét, akkor másként tud viszonyulni a környezetéhez, a világhoz. Mivel nem magával, nem a saját érdekeivel foglalkozik, így türelmesebb, megértőbb lehet mások gyengeségei iránt, még azokban a helyzetekben is, amelyek esetleg sértőek, bántóak a számára. Nem azt jelenti ez, hogy a semmi sem fáj többé, hanem azt, hogy belső szabadsággal élheti meg a nehéz helyzeteket is, mert nem a saját személyére összpontosít.
Ez a tudat sokat segített nekem. Nem magamért, hanem egy közösségért éltem, küzdöttem, s ha kellett, a közösségért viseltem el a bírálatot, a nehézségeket is.
Sokszor gondoltam már arra, ha most azt mondaná nekem valaki, hogy ma vagy holnap meg kell halnom – mert hát abban a korban vagyok –, nem esnék kétségbe. Akkor is derűs maradnék, mert érzem, hogy »egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam«, ahogyan Kosztolányi írta. Ennek a létből fakadó derűnek az eredete abban is kereshető, hogy tudom, jó ügyet szolgáltam, Isten ügyét. Nem rang szerint, mert püspök, főapát vagyok vagy voltam, hanem elkötelezett felelősséggel szerzetesként, papként. Isten országa bennünk és köztünk van. Az Egyház nem önmagáért létezik, hanem a másikért, a meghívottakért és a meghívandókért. A szerzetes papi hivatásomat is ez határozta meg. Derűm egyértelmű elkötelezettségemből, tudatosan vállalt reményemből fakad, és abból, hogy még azokat is szeretném segíteni, fölemelni, akiket mindenki leír. Úgy gondolom, hogy eddigi életemben ez helyzetemből fakadó kötelességem volt. Egy olyan magyar társadalomban pedig, ahol hiányzik a másik tisztelete, keresztény kötelességem is ez.”

Forrás: Pannonhalmi Főapátság

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..