Bátorító ölelés

Azért, hogy bátrabban vigyük a fényt a sötétségbe, hogy felrázzuk a csüggedőket, hogy irányt mutassunk az elbizonytalanodóknak, a kétségbe esőknek, hogy felkiáltójelként legyünk jelen a kétkedők népes karéjában. Lehet, hogy olykor csak pisla fény-szerep vár ránk, s puszta reménykergetés a létünk, de éppen e pisla fény az egyetlen fogódzó a mindennapok félelem- és gyötrelemárjában. Petrőczi Évával vallom: „A fényt elorozni, / bárkié legyen, / nem lehet úgysem. / Aki világol: / takarhatatlan.”
Megesik, hogy már mi sem bírjuk. Elég volt, mert süket fülekre talál a tiszta szó, ellenségesnek tűnik a tett, mímeltnek a segítség. Nem baj, akkor is tovább ég szívünkben-lelkünkben a fény-remény, amely újabb gyertyákat gyújthat meg. Nemcsak az adventi koszorún, a díszes karácsonyfán, hanem a másik ember tekintetében is. Meg a szívében, hogy általad legyen élhetőbb a világ.
Csak úgy lehet világosság, ha az apró mécsek ereje-melege összeadódik. Így lesz lobogóvá a gyertya pislákoló lángja, s a tűz öröme is hajdani vagy máig tomboló szerelmek izzó szenvedélyét, a „boldog békeidők” otthonosságát idézi. Gyűlölet és szeretet képei vívnak kemény csatát emlékezetünkben, de rádöbbenünk: angyalszárnyakon megérkezik hozzánk a mindent átható kegyelem. A kijózanító, derűs ajándék, égből aláhulló harmatcsepp, melyet mindannyiunknak kínál Isten.
Óhaját nem rejti véka alá, nem altatja el bennünk a vágyat, ám a szabad akarat sokszor mindent megmételyező hullámzása fátylat borít szemünkre. Ezért aztán tükör által, homályosan látunk. Egészen addig, míg a jó és a nemes iránti szüntelen vágyakozás le nem gyűri az ellenség ármánykodását. Mert az a fő, hogy jót tegyünk – munkahelyen, odahaza, a családban vagy éppen a közéletben, hogy keressük magunkban és környezetünkben a békét, hogy minden párbeszéd szeretetből fakadjon, ne pedig – sokszor akár a velünk közös táborban lévő – késdobálók elleni folyamatos védekezésből, magyarázkodásból.
A legtöbbször kevés önmagunk ereje; segítségül hívjuk az angyalhadat, amely szapora szárnycsattogás közepette vagy alig hallhatóan meg is érkezik hozzánk. Diszkrét jelenlétük általában észrevétlen – hiszen az angyalnak nincs anatómiája –, mégis arra várunk, hogy a lelkek szolgálatkész csapatával érkezők képzelt szárnyaikkal betakarjanak, óvó-védő ölelésükkel erősítsenek és bátorítsanak bennünket.
De nemcsak addig, míg felragyog a karácsonyi Fény – Istenember érkezik közénk –, hanem azt követően is. Mert csupán a diszharmóniában élő, istentelen, gonosz ember érzi jól magát a sötétben, csak az nem várja a békét, csak ő kérdőjelezi meg a Fénytől irtózva a szeretet hatalmát, amely nélkül nincs emberi civilizáció.
Csitt! Figyeljetek csak! Angyalszárny-suhogást hallok…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..