A fiatalokról szólva úgy fogalmazott: nekik is a szeretet iskolájára van szükségük. Meg kell tanulniuk szeretni. Ez pedig nem könnyű, hiszen ahhoz, hogy az ember közösségbe lépjen másokkal, le kell mondania egyfajta hatalomról. Ez maga az alázat.
A mai fiatalok sokat szenvednek a családban, az iskolában, a világ állapota miatt… De hozzátette: „Amikor észreveszik, hogy képesek életet adni valakinek, aki gyengébb náluk, az gyönyörű! És amikor elmennek a Bárkából, azt mondják: átváltoztam.”
A Bárkának ma már száznegyven közössége működik szerte a világban, Európában, Indiában, Szíriában és másutt. Vanier hangsúlyozta: az üzenetüket nem ő terjesztette el a világban, hanem maguk a fogyatékosok. Az ő kiáltásuk az, amely meghallgatásra várt. Fontosnak tartja azonban, hogy elkerüljék azt a veszélyt, amely a gyors növekedésben rejlik: ne gondolják, hogy ők maguk jelentik a megoldást. Maradjanak csupán egy jel. A világ mindenkit arra ösztönöz, hogy hivatalszerűvé váljon. Nekik viszont meg kell őrizniük a kicsinység lelkületét, amely a Bárka jellemzője. Az alapító kifejezte meggyőződését, hogy az egyház jövője a kis közösségekben rejlik: boldog, szenvedélyes, imádságos közösségekben, amelyek a szegényekkel együtt élnek. Olyan közösségekben, amelyek megfelelően kicsik ahhoz, hogy minden egyes tagjuk fontosnak érezhesse magát.
A házasság intézményéről szóló, Franciaországban nagy erőkkel dúló vitával kapcsolatban elmondta: az örökbefogadott gyermekeknek nem egyes és kettes szülőre van szükségük, hanem egy férfira és egy nőre, egy apára és egy anyára. De hozzátette: azért ne essünk pánikba, az élet megy tovább. Vanier nem tartja magát a dogmák ellenségének, sőt, szereti a dogmákat. Amit azonban ennél is fontosabbnak ítél: konkrét segítséget nyújtani az embereknek ahhoz, hogy felemelkedjenek.
Jean Vanier bátorítóan nyilatkozott arról, hogy az egyház képes a változásra: „Ezt tette 1986-ban Assisiben, amikor II. János Pál párbeszédet kezdeményezett más vallásokkal. Ma már az egyház megengedi, hogy a szellemi fogyatékosok is szentáldozáshoz járulhassanak. Lassan megérti, hogy az emberiség felét a nők alkotják… Igen, az egyház megváltozhat. Ne féljünk attól, hogy új és új ajándékokat kérjünk a Szentlélektől!”
A Bárka közösség alapítója gyakran felidézi Etty Hillesum gondolatait: olyanok vagyunk, mint egy kövekkel teli kút – egy egész élet munkája kell ahhoz, hogy megtisztítsuk magunkat mindattól, ami megakadályozza, hogy Istenhez érjünk.
Reménye ugyanaz, mint amit negyvenkét éve is mondott egy interjúban: „Isten éberen őrködik felettünk, nem hagy el minket.”
Forrás: Magyar Kurir
