Semmit nem változott. Az egyik magasemeleti, a teret szépen megosztó, erkélyes lakásra kiírva: vanzare, azaz eladó. Régi szokásom: amerre járok, ha olyan helyre találok, ahol élni tudnék, „megveszem” magamnak – emlékeim birtokába helyezem – az épületet. Íme, mostantól temesvári lakos is vagyok. Padláskiszögellések alól galambok röppennek fel. Vajon hová riadtak ama 1989-es napokon, amikor több százezer ember tolongott a téren, s élő közvetítésben lehettünk szemtanúi a „romániai forradalomnak” – alkalmi idegenvezetőnk halkan úgy fogalmaz: tulajdonképpen a „Kárpátok géniusza” (Ceausescu) elleni kommunista puccsnak. De elegem van a saját emlékezetemmel befogadható múltból. Régebbi korokba menekülök, amelyek ugyan éppen annyira drámaiak voltak, de az idő érzelemmosó távlatában szinte anekdoták hordozóivá szelídülnek. Visszatér az egyik mellszoborról Kiss Ernő alakja (emlékszünk? – Arad, tizenhárom…). Az örmény származású katonaember számos tiszttársának adott kölcsön kisebb-nagyobb összegeket, köztük az akkor még ugyanazon zászló alatt szolgáló, Haynau nevezetű egyénnek is… 1848-ig – fegyelmezzük saját történelmi hevületünket! – Temesvár német település, ettől kezdve erősödött fel a magyar behatás, aminek következtében 1918-ig magyar városról beszélhetünk, 1950-től pedig román település Temesköz központja.Temesvár 1716-ban szabadult fel a török alól, a térséget 1860-ban csatolták Magyarországhoz, addig önálló bánságként létezett – hallom a helyi egyetemi tanártól –, s hogy szebb vizekre evezzünk, azt olvasom az emléktáblán: 1884. november 1-jén Európában elsőként itt vezették be a villanyvilágítást, felváltva az addigi gázégőket. Talán errefelé volt (lenne?) legnagyobb szükség a világosságra – s érvényes ez máig?
Itt született Kós Károly, Erdély nagy fia – állandó jelző, a sztánai remete. (Ebben a kalotaszegi faluban élt 1920 után, a maga tervezte Bagolyvárban.) Az idő mély kútjából formálódtak ráncai (hogy Thomas Mann József és testvérei című regényfolyamának nevezetes mondatát ide idézzem: „Mélységes mély a múltnak kútja.”), s amikor ószövetségi matuzsálemi korban lévén megkérdezte tőle az ifjú újságíró: és mivel tölti napjait, így válaszolt: „Nézem, hogyan nő a fű.” Mondhatta volna: nézem (babitsi transzcendens távlategyszerűséggel: miért nő a fű, ha elszárad, s mért szárad el, ha újra nő) Isten keze nyomát. Erdély nagy fia, az építész, író, néphistorikus és többi – német családból született, s mi sem természetesebb, hogy erdélyi magyarrá vált, sőt szinte megtestesítette azt. Csak az rázza erre hitetlenül a fejét, aki nem érti a lélek útjait. Még fölkeressük a belvárosi református templomot, ahogyan mondják, 1989 bölcsőjét, hiszen akkor itt lakott Tőkés László lelkész. (A templom az Ady által „Költőcske Mihálynak” nevezett Szabolcska Mihály lelkész idején, angol gót stílusban épült, 1901-től.) Minden kor mítoszképző. Ez a megjegyzés nem akarja senkinek a nagyságát kétségbe vonni. Ez jut eszembe a lelkészség mellett álló Dózsa György-emlékhely láttán, amely feltételezett kivégzési helyét jelöli. A történettudomány néhány kilométerrel odébb helyezi az eseményt. Átkelünk a román-szerb határon. Az útlevél- és vámvizsgálat előhívja a gyomrunkban még ma is jelentkező, 1990 előtti kelet-európai reflexet, pedig szűk óra alatt átjutunk.
Huzsvár László nyugalmazott püspök szabadkozik a plébániatemplomnak épült, ma püspöki székesegyházként szolgáló templom miatt. „1986 óta vagyunk püspökség – mondja –; 1920-tól, amikor leválasztottak minket a csanádi egyházmegyéről, gazdátlannak éreztük magukat.” (Milyen finom azonosulás nyilvánul meg a fogalmazásban a Bácskából származó főpásztor részéről a vállalt múlttal.) Trianon után kétszáznegyven-, kétszázötvenezres hívő közösséggel számoltak, ma hetvennyolcezren vannak. 1944-45-ben az egyházmegye híveinek felét, a németeket lágerbe küldték. „Kétharmaduk meghalt, a többiek Magyarországon vagy Szlovénián át Németországba szöktek. Aki megmaradt, azt később a szocialista Románia (fejenként súlyos márkaösszegekért) eladta Németországnak. (Önáltatás, ha azt gondoljuk, az emberkereskedelem véget ért Tamás bátya kunyhójánál.) „A hívek másik fele mi lennénk, magyarok, s négyezren vannak a bolgár, horvát és cseh katolikusok.”
Diaszpórában, szórtan élnek errefelé a katolikusok. Huzsvár püspök hangja elcsuklik, midőn az 1972-ben kinevezett apostoli adminisztrátor, Jung Tamás alakját idézi elénk: „Amikor végiglátogatta az egyházmegyét, bőgtek az emberek, s azt mondták: »Ide jön közénk, akinek mitra van a fején, és magyarul prédikál!«” A vegyes házasságok fölemésztik a nyelvet. „Ha az egyik fél szláv, a családi nyelve szlávra vált. Néhány család van csak, ahol magyarul tanítják a gyerekeket imádkozni…” (A püspök hangja ismét megbicsaklik az érzelmeken.) „Elképesztő bűnünk, mint az anyaországban is, hogy az asszonyok szemrebbenés nélkül abortálnak. Másik nagy ellenségünk a kivándorlás – elsősorban nem Magyarországra, hanem a jó megélhetésért Németországba vagy Svédországba.” Elnézem az embereket az utcán. Csöndesen, nyugodtan, békésen tekintenek egymásra. S leállnak beszélgetni. Mintha jólétben élnének. Pedig – nem akarom elhinni, utánanézni nem tudok – Szerbiában hetvenszázalékos a munkanélküliség. A földműves nyugdíjasok húsz-harminc eurós járandóságot kapnak havonta… Következő állomásunk, Szabadka felé haladunk. Hogyan mondta Huzsvár László? „Széthordták, errefelé nincs már nyoma a múltunknak. Azt állítják, hogy a bácskai és bánáti magyarok az 1956-os forradalom után szöktek ide a megtorlás elől. Mindez újságokban, folyóiratokban is megjelenik! A falakon meg az olvasható: menjetek Magyarországra, ahonnan 1956-ban idejöttetek, mert ez szerb föld… Valóban: ma már az…” Komor Marcell szecessziós városháza letagadhatatlan. Róth Miksa üvegablakai a tanácsteremben sorba szedik a magyar királyokat, szenteket és hősöket.
A szabadkai egyházmegyében elvárás a kétnyelvűség. Így fogalmaz a fiatal pap, Paskó Csaba karnagy, egyházmegyei zeneigazgató, aki a kedvünkért a késői órában megszólaltatja a pécsi Angster cég által egykoron épített orgonát. A másnap Zomborban, Bács-Bodrog vármegye központjában talál minket. Silling István néprajztudós érdekes adatot közöl: a településen mindig többségben éltek a szerbek (akik keleti keresztények), „de a pravoszlávok ennek ellenére sosem voltak túlsúlyban a római katolikusokkal szemben”. S miközben – nem hivatalos elnevezések – az „ortodox térről” a „katolikus térre”, a Szent György-templomhoz, a korábbi ferences istenházához gyalogolunk, elnézem az egyik középület falán szikkadó napórát, s még inkább a feliratot: „Egy ezekből végórád.” Miért küzdünk akkor eszeveszett erővel hatalomért, pénzért, földért? Talán mert eszünket vesztjük a létezésben, a lét eme tágra nyitott ajtajában (hogy Heidegger, többek szerint a XX. század legjelentősebb filozófusának létet és létezést megkülönböztető terminológiájával éljek)? Amikor pedig az írástudatlanok egyszerűségével is tudható legtöbb: mindannyian üres kézzel megyünk el…
Silling professzor jóvoltából zuhog ránk a rengeteg tudnivaló. Közben Stancic Tamás, szerzetesi nevén Gellért atya tekintetét figyelem. Az 1876-ban horvát szülőktől született, boldoggá avatásra várón karmelita szerzetes 1904-ben került a zombori kolostorba, s ott élt 1956-ban bekövetkezett haláláig. Jegyzetei közül magyarra hámozom a következő gondolatot: „A bűn teszi az életet terhessé… De azért ne legyen az ember aggályos, ha valamit cselekszik, amiről csak később hiszi, hogy az nem volt jó.” Utunkat a szegedi ferenceseknél kezdtük. A doroszlói kegyhelyen, ahová Trianon óta járnak (az anyaországba szakadt) Máriagyűd helyett a környék lakói. Szinte látom, mint valami nyakéket, Délvidék csillogó pontjait. Ezeket járjuk sorra. Bácskeresztúron megtekintjük a görög katolikus püspöki székesegyházat és női kolostort (húsz, többségében fiatal apáca él itt!), majd Bácson állunk meg, a történelmi, két központú bács-kalocsai érsekség déli maradványhelyén. A hatodik század óta püspöki székhely 1072 óta keleti püspökség – tudjuk meg. Bács régen a Duna partján feküdt, de időközben a Duna „elhagyta”, most jóval odébb folyik. A török elől mindenki elmenekült, egyedül a ferencesek maradtak. A szerbek elől mindenki elmenekült a kilencvenes években, egyedül a ferences Josip Spehar fráter maradt, rímel a mai tény a régiekre. Őrzi a lángot. A kép önként adódik, amikor kézbe veszi a régi, gyertyafényt óvó üvegkalitkát. A délszláv háború idején a szerbek többször berobbantották a templom és kolostor ajtaját, meg akarták ölni a szerzetest. A vallás az adott civilizáció legfontosabb ismertetőjegye. Ezt akarták lerombolni szerte, legyen az római katolikus vagy az odébb álló református templom. Megrendülten tekintek Spehar atyára, majd elszököm az üres kolostori folyosókra, s visszatérek. Pedig maradnék, hiszen az én világom! Megérkeztem! Ide kellett jönnöm! Nemrég fejeztem be regényemet, amely a délszláv háború idején játszódik. Az üldözők elől menekülő fiatal férfinak utolsó lehetőségként egy templomajtó nyílik meg, s az ott talált, egyedül maradt ferences szerzetesnek könyörög lihegve: mentse meg. Mire az barna habitust ad rá, s így a kolostorban maradhat addig, míg egy nap meg nem születik – nemzetközi, ENSZ-garanciával – a béke: már szabadon távozhat. S valóban, megszületett a béke: benne is. Nem megy sehová. Nem veti le a „menekülőjelmezt”, a habitust. Az eltelt idő alatt ferences szerzetessé lett…
Minden utazás lélek-kilométerkő. Újlak, a délvidéki utolsó kolostor-megállóhelyünk. Bács és Újlak között – mintegy szimbólumként – ott ívelődnek Újvidék ismét feszülő hídjai, amelyeket az amerikai (eufémizmussal: NATO-) gépek robbantottak 2000-ben a vízbe. Miért? Talán hogy így hozzák az oroszok tudomására: korábban lemondtak, de most újra jogot formálnak a térségben való politikai és gazdasági befolyásra? A hegytetőn álló templom újjáépítve, a kolostor is nagyjából rendben. Messzire látni a Dunán. Ez már a horvát oldal. A háború alatt és azóta is – hallom az ottaniaktól – a következő jellemzi a horvátok mentalitását: minél hamarabb felszámolni a károkat, eltüntetni a veszteségek nyomait, hogy a nép azt érezze: vannak és működnek. Az oltár alatt szimbolikus sír: Kapisztrán Szent Jánosé. A nándorfehérvári csata után ide tért meg, a kolerától már betegen, s a szentély melletti kicsiny szobában hunyt el 1456. október 23-án. Hetven évig nyugodtak ott földi maradványai, majd – 1982-es ottjártamkor Kis Lőrinc atya még így magyarázta – a törökök kiszórták őket. Ma legalább három elmélet létezik, hová menekítették a XVIII. században szentté avatott ferences csontjait. A korábban említett nyakék utolsó, csillogó darabjához érkezünk, a délvidéki ív (Szeged-Máriaradna melletti másik) anyaországi tartó fénykövéhez: Máriagyűdre. Aztán elindulunk haza, közben az autóbuszon némi zavartsággal, hogy nem emlékezünk már elég jól, közösen mégis összeállítjuk az egykor, ferences gimnazistaként ebéd előtt mondott imát: „Mennyei Atyánk, kérünk, áldd meg ételünket és italunkat, hogy javunkra váljék, s add, hogy az étkezésnél úgy viselkedjünk, ahogy fiaidhoz illik.”
Zümmög hazafelé az autóbusz. Éteknek gondoljuk az utat, amely javunkra válik.
