A bűn lényegét tehát még képtelenek felfogni első iskolás éveik letelte előtt. Mégis bevonhatjuk őket valamiképp a nagyböjtbe, a bűnbánatba, a megtérés szándékába. Arról már egy kicsi gyereknek is van tapasztalata, milyen szomorúságot okoz mindkét félnek egy veszekedés, egy rosszul sikerült délután, egy goromba szó. Azt is számtalanszor megélhette, milyen felszabadító érzés egy-egy hiszti, egy keményebb leszidás után újra a szülei ölébe bújni. Csodálatos érzés megint jóban lenni, megint visszafogadást nyerni, megint tudni kedvesen bánni valakivel, akire előtte rettenetesen dühös volt. A kapcsolataink biztonságához, az elfogadottság élményéhez kicsi gyerekkorunktól hozzátartozik annak az élménye, hogy a „haragszomrád” sosem tart örökké, az indulatok elcsitulnak, az összetartozásunkat pedig soha, semmilyen veszekedés nem rombolhatja szét. Szüleink irántunk való hűsége feltétel nélküli, mindig kitartó, el nem veszíthető. Az elrontott helyzetek emléke megmarad ugyan, de a kapcsolat helyreáll, a hiba jóvátehető.
Ha ezekről az általuk is naponta megtapasztalt élethelyzetekről beszélni tudunk a kicsikkel, s ha a megfelelő pillanatokban az élményeiket egyszerű szavakkal össze tudjuk kötni az Istenhez való megtérés nagyböjti útjával, sokat segítünk nekik, hogy bűnbánó szavaik később se üres frázisok legyenek, hanem megélt lépések útjelzői.
