Egy épület megértésének kulcsa az épület funkciójának ismerete – állapítja meg Guzsik Tamás építészettörténész a különböző keresztény liturgiák építészetét bemutató tanulmányában. – A lakók száma, összetétele, foglalkozása, egy-egy szokása egy lakásra éppúgy rányomja bélyegét, mint egy ipari épületre a benne végzett munka. A szakrális épületeknél ez a meghatározó funkció a liturgia. A különböző keresztény felekezetek eltérő szertartásai különböző templomtípusok létrejöttét hozták magukkal. Hiszen a templom – akár megszentelt térként, akár az imádság házaként tekintünk rá – a liturgia formai keretét adja. „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19) – az emlékezésre szólító parancs az első századoktól meghatározta a Krisztus-hívő közösség istentiszteletét. A kenyértörésnek, a hálaadásnak, a kenyér és a bor kiosztásának felidézése alapozta meg a keresztény liturgiákat. A keleti keresztények számára a rítus nemcsak a szertartások rendjét jelenti, hanem a teljes teológiai gondolkodásmódot és hitvallást, ezért annak megőrzése mindig fontosabb volt a számukra, mint a nyugati egyház számára. Az ortodox egyházak tradíció és náció szerint tagozódnak, és jelenleg is többféle rítust használnak. Mégis beszélhetünk egységességről, ami az építészetben is megfigyelhető. E rítusok az egyetemes zsinatok kora óta gyakorlatilag nem változtak, így az ortodox és a Rómával unióba lépett keleti egyházak liturgikus terei alig különböznek. Az ortodox templom három fő részre tagolódik. A misén, vagyis a Szent Liturgián kívül az előcsarnokban zajlanak a szertartások – köztük a keresztelések is, így itt helyezik el a keresztelőkutat vagy -medencét. A szentmise során a hívek a hajóban helyezkednek el, férfiak és nők külön. A hajót az oltártól, azaz a szentélytől ikonosztáz választja el, amelyen három ajtó van. A képfal mai, mennyezetig érő formája a XIV-XV. században alakult ki, s bármennyire is jellegzetes berendezésként gondolunk ma rá, valójában nem kötelező. A képek elhelyezkedése természetesen szakrális szabályt követ, egyben igehirdetési funkciót is betölt. Az ikonosztáz előtti, megemelt tér az evangélium olvasásának és a homília mondásának a helye. A szent cselekmények – az előkészület és az eucharisztia – helye a szentély, a hívek áldoztatása pedig a képfal előtt történik. A nyugati egyházban, bár mindig is voltak a liturgia egységesítésére való törekvések, csak a tridenti zsinatot követően született meg az egész világra érvényes római szertartásrend. Ezután a következő nagy fordulatot a II. vatikáni zsinat hozta, amely teljesen átalakította a liturgiát, és ennek következtében a szakrális teret. E változtatások többségét jól ismerjük – a szembemiséző oltár, a papi ülőhely, illetve az igehirdetés új helyének, az ambónak a kialakítása. Az talán már kevésbé köztudott, hogy e liturgikus reform következtében került például a szentély közelébe a keresztelőkút (korábban a bejárat mellett kapott helyet) – kifejezve a keresztség és az Eucharisztia tartalmi hasonlóságát. Nagyobb szerepet kapott a közösség részvétele a szentmisében – a II. vatikáni zsinat szellemében épült új templomok építésekor ezért szakítanak sokszor a hagyományos, hosszanti elrendezéssel, és hoznak létre centrális, az oltárt körülölelő tereket. A reformáció idején született új egyházak elsősorban arra törekedtek, hogy az igehirdetés minél teljesebb és közvetlenebb legyen. A liturgiában véghezvitt változtatások is ezt szolgálták. Az evangélikus szertartáskönyvek csak az istentiszteletek vázát adják meg, a liturgia meghatározása püspöki jog, így a nemzeti egyházak szertartásai között lehetnek eltérések. A közösséget az biztosítja, hogy az istentisztelet az úrvacsora és az igehirdetés egységére épül – ennek megfelelően az oltár és a szószék együtt alkotja a templom „középpontját”. A késő barokk korban jellegzetes berendezés volt a szószékoltár, amely valóságos egységbe olvasztotta a kettőt. Az evangélikus templomok is alapvetően hosszanti elrendezésűek, bár főleg német nyelvterületen, illetve a modern templomok között találunk centrális épületeket is. A tér lényeges szervezője a karzat, valamint az orgonakarzat. Az első praktikus célokat szolgál, a templom befogadóképességét növeli, a második a közös ének, illetve az azt kísérő hangszer fontosságát emeli ki. Az evangélikus templomokban nem tilos a képek, szobrok alkalmazása, ellentétben a református templomokkal, amelyeknek talán legjellegzetesebb vonása éppen a díszítetlenség – semmilyen figurális ábrázolás, még a feszület sem megengedett. Kálvin liturgikus reformja teljesen különválasztotta az igehirdetést és az úrvacsorát, s az istentisztelet legfontosabb részévé a bibliaolvasást, illetve a tanítást tette. Ennek megfelelően a szószék a templom meghatározó eleme, amelynek fontosságát a gyakran hozzáépített baldachinos papi szék és a presbiterek kiemelt ülőhelyei is hangsúlyozzák. A református templomoknak szintén jellegzetes részei a karzatok, akár több szinten is. Az igehirdetés alapvetően centrális térigényét figyelembe véve alakították ki a tereket, így vált jellemzővé a református építészetben a kereszt vagy T alakú, illetve a saroktemplom típus. Ugyanakkor bármennyire is úgy tűnik, e templomokban minden a funkciót szolgálja, ezek nemcsak prédikáló helyek, hanem szimbolikus terek – ahogyan a református teológia megfogalmazza: a templom „épített ige”.
