Az Új Ember régmúlt karácsonyai

Sok örömet szereztek azok az esztendők is felnőttkoromban, amikor az Új Ember összeforrott családjában ünnepelhettem Jézus születését.

 

Az emlékek felcsillanó fényei több korszakból idéznek elém képeket. Feledhetetlen a nap, amikor – a negyvenes évek végén – először léptem át az Új Ember Kossuth Lajos utcai szerkesztőségének küszöbét. Elfogódottságom érthető volt, hiszen a szellemi elitet képviselő civil írók-újságírók közül senkit sem ismertem személyesen, csak a két bencés szerzetes pap – egykori gimnáziumi tanáraim –, Pénzes Balduin főszerkesztő és Radó Polikárp, a legendás Póli bácsi tudta, hogy bölcsészhallgató vagyok, s minden vágyam az, hogy keresztény újságíró lehessek. Ekkor jelent meg első írásom a hetilapban, és reméltem, hogy továbbiak is napvilágot láthatnak majd.

Az első bátorító szavakat – szerényen hallgató állapotomat észrevéve – a barátságos és rendkívül előzékeny Ujlaki Andor és a humanitást árasztó Szigeti Endre intézte hozzám. Utóbbi fiatalosan csillogó szemében már ekkor fölfedeztem az embertársai felé áradó szeretetet és a töretlen jóindulatot. Az apámnyi férfiú egy ötéves fiúcska hamvas tisztaságával és bizalmával szemlélte a körötte nyíló világot, és pár szelíd mondatával messzire űzte zavartságomat, hogy a számomra új környezetben is önfeledten ünnepelhessek.

Rövid idő leforgása alatt jóformán mindenkit közelről megismerhettem ebben a választott családi miliőben. A szigorúnak látszó, komoly Ijjas Antalt és Mihelics Vid professzort, a bölcs és hallgatag Rónay Györgyöt, a karácsonyi éneklés „szólamvezetőjét”, Magyar Ferencet, a derűs Sinkó Ferencet és a szellemességeivel ilyenkor is brillírozó Kunszery Gyulát, a hatalmas és szeretetre méltó Possonyi Lászlót, s a kiadóhivataliak közül a kitűnő és nagy munkát végző Boér Blankát és Pottyondy Zsófiát, s nem utolsósorban az ünnepi műveletek legaktívabb mesterét, az idén 101. életévét betöltött Grexa Sándort.

Sándor személye kapcsán elém villannak azok az előkészületi órák, amelyek bevezették a házi ünnepségeket. Csöndes és átszellemült hangulat lengte át ilyenkor a szerkesztőséget. Már készítették a munkatársak részére a karácsonyi ajándékcsomagot az elmaradhatatlan szaloncukorral. A csomagoló és fát díszítő kezeket is mintha az áhítat vezette volna.

Ebben a környezetben is voltak persze eltérő vélemények, időnként feszültségek is adódtak az évek folyamán, de erre a napra és magára az ünnepkörre jellemző volt a hamisítatlan felebaráti érzület, a lét közös jobbátételének nemes igénye.

A karácsonyok szomorú momentumokat is hoztak. Az időközben az örök hazába költözött munkatársakra, igaz barátokra kegyelettel emlékeztek az ittmaradottak. A nemegyszer hosszúra nyúló ünnepi beszélgetések során sok-sok derűs epizód és színes esemény is fölidéződött – mindez szervesen beépült a hetilap több mint hatvanesztendős eszmei örökségébe.

Az Új Ember közössége igyekezett sokféle színt fölmutatni karácsony ünnepén. Több esetben kiváló hitszónokok, köztük főpapok mondták az ünnepi köszöntőt; előfordult, hogy a munkatársak apró gyermekei kerültek az ünnepség középpontjába. Egy idő után sor került országos hírű színművészek és előadók közreműködésére is. Többek közt Lukács Margit, Raksányi Gellért, Kubik Anna, Császár Angela, Oszter Sándor és Bitskey Tibor adták elő a színvonalas műsort, és saját bevallásuk szerint ritkán tapasztalt élményben részesültek a szerkesztőségben átélt néhány óra alatt.

Az este folyamán fölhangzó karácsonyi népénekek pedig évről évre egy valóban kivételes együttlét igaz örömét zengették meg. A jelenlévők egybehangzóan érezték, szívük verésén keresztül is, hogy megszületett Jézus Krisztus, a világ Megváltója.