Foszladozó emlékek

Nem járt még arra metró, a buszok is ritkán közlekedtek, olyanok, amelyeknek a vezetői része üvegfallal volt teljesen elválasztva az utastértől, alatta pedig – a menetiránnyal ellenkező irányban – hosszú, padszerű ülést helyeztek el. Mi, gyerekek ezen térdelve lestük, vajon merre megyünk. Mária nénihez, anyu gyerekkori barátnőjéhez igyekeztünk, akiről sokat mesélt. Tudtuk, már szüleik is jó barátok voltak, ők is egy iskolába jártak. Mária néni pedig évekig volt mamám padtársa.

 

Nővérem és én gyakran hallottunk a közös emlékeikről. A tanyán… – gyakorta így kezdte anyu –, hiszen Mária néni édesapja földbirtokos volt, s a két lány gyakran nyaralt a vidéki kúrián. Történetek szóltak arról is, hogy nagyszüleim Mária nénit is elvitték erdélyi utazásokra, ahol együtt fedezték fel Szovátát, sétáltak a Medve-tó partján… Arról ugyan nem mesélt, de ilyenkor biztosan beszélgettek a kamaszkori szerelmekről, titkaikról is.

Szóval ehhez a Mária nénihez buszoztunk, akinek egyébként két gyermeke született – épp azokban az években, amikor nővérem, majd én is világra jöttünk. Az elsők közt épült lakótelepre érkeztünk: kölcsön segítségével egy ottani öröklakásba költözött édesanyám barátnője a férjével és két gyermekükkel.

A belvárosi magas bérházhoz képest furcsa volt az alacsony belmagasság. Életemben először láttam ilyet, ám utóbb mindent feledtetett a dundi karácsonyfa szépsége, a két fiúgyerek faautója, kisvonata, melyek a színes lámpákkal feldíszített fa alatt álltak. Mária néni gyerekszemmel nézve is szép nő volt. (A régi fotókat szemlélve ma már látom, édesanyám szintén, de hát ő a mamám volt…) A puszik és „hivatalos” kedveskedések után a gyerekeket a kisszobába küldték, míg a két barátnő a nagyszobában beszélgetett. Az egyházi iskolájuk államosításáról, a kitelepítésről és a már meghalt szülőkről szóló beszélgetés foszlányai hallatszottak ki bentről. Mindez olyan furcsa volt, hogy otthon – jóllehet félve – a hallottakról kérdezősködtem mamámtól.

Éveknek kellett eltelniük, míg (szinte) mindent megértettem. Hogy milyen volt a háború idején a döglött, fagyott lovat feltrancsírozni az utcán, miért volt nehéz az iskolájuk államosítása után egy esztendővel más intézményben érettségizniük, miért telepítették ki Mária néniéket csupán azért, mert apjának földbirtokai voltak, miért kellett a két családnak ‘56-ban napokig a pincében lenniük, ahol nővérem néhány falat kenyérre vágyott…

Így köszöntött hát a két családra a hatvanas évek eleje, amikor Mária néniék új lakást vettek, s meglátogattuk őket karácsony táján.

Néhány évvel később hozzánk jött karácsonyi vendégségbe anyu két egykori osztálytársnője. Az egyik Mária néni, a másik pedig az, akinek a férje Norvégiában élt. Suttogva beszéltek erről, hiszen a férfi ‘56-ban menekülni kényszerült, felesége későn ért a határhoz, addigra már lezárták, így ő terhesen Magyarországon rekedt. Az apa nem is ismerhette a saját lányát… Szóval e két barátnő érkezett karácsony táján hozzánk, s az itthon rekedt asszony csillogó szemmel közölte a karácsonyfa mellett, hogy a hatóságok engedélyezték a családegyesítést, lányával Norvégiába utazhat. Az öröm és a bánat könnyei vegyültek a három nő arcán, én értetlenül pislogtam csupán, s csak később fogtam fel, hogy mindez akkor az örök elszakadást jelentette a hazától, de a két barátnőtől is…

Anyu azóta már nincs köztünk. A Norvégiába távozott barátnő is meghalt, hosszú szenvedés után. Mária néni, aki a legtovább élt közülük, most ment barátnői után. Nem tudom, érdekli-e őket még Szováta, a Medve-tó, beszélgetnek-e az első szerelmekről. (Talán nem mernek, hiszen apu is a közelben lehet, esetleg meghallja fecsegésüket…) Egy azonban biztos. Idelent a karácsonyok gyermekeim, családom körében mindig boldogok, de egy pillanatra eszembe jut majd az az egykorvolt karácsony – öröklakással, faautóval, vonattal.
Fotó: Bókay