Fotó: Merényi Zita
László király keresztény egységben gondolkodott. „Számára nem a személyes sérelmek voltak a fontosak, hanem az ország érdeke és a keresztény hit, amely képessé tesz arra, hogy a múlt sebeit meghaladva új lendülettel építsük a szeretet és az összetartozás kultúráját” – fogalmazott Erdő Péter bíboros, prímás, a zarándoknap ünnepi szentmiséjének főcelebránsa és szónoka. Az összetartozásról beszélt a templomot megtöltő sokaság is. „Mellettem a padban egy szlovák és egy vajdasági ember ült” – mondta az egyik budapesti zarándok. Valóban, ezen a napon együtt ünnepeltek a Lengyelországból, Horvátországból, Kárpátaljáról és Szlovákiából, a Vajdaságból, valamint számos magyarországi plébániáról érkező közösségek, a Nagyváradi egyházmegye magyar, szlovák és román anyanyelvű katolikus zarándokcsoportjai, az oltár körül összegyűlt főpásztorok, a Nagyszombattól Bukaresten át Munkácsig mindenfelől érkező paptestvérek, továbbá a testvéregyházak képviselői. Jelenlétükkel megtisztelték az ünnepet Nagyvárad helyi vezetői és a magyarországi közélet szereplői, s még a tengerentúlról is érkezett zarándok: a Nagyváradról a nyolcvanas években Kanadába került Ildikó most első ízben énekelhette a magyar Himnuszt a székesegyházban. A középkori időkbe visszanyúló hagyományra alapozva Széchényi Miklós nagyváradi püspök 1914-ben kért engedélyt a Szentszéktől arra, hogy az egyházmegye minden év húsvétjának ötödik vasárnapján körmenetben ünnepelhesse alapítóját és védőszentjét. Így vált ez a nap a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye zarándoknapjává.
Böcskei László megyés püspök kezdeményezésére most a megszokottól eltérő, új útvonalat járt be a zarándokok menete. Átszelte Nagyvárad belvárosát, összekötve egymással a püspöki székhely Szent Lászlóhoz köthető főbb templomait. A zarándoklat a török pusztítás után, a XVIII. század közepén épült jelenlegi székesegyházból indult, és a közelmúltban felújított Vártemplomba érkezett. A résztvevők útjuk során a megújulófélben lévő Nagyváradon haladtak keresztül. A város lassan visszanyeri a századfordulóra jellemző képét, hangulatát. Ady Várada újjáéled.
A körmenet hagyományának felelevenítése a Böcskei László által elindított egyházmegyei program része. A püspök a megújulás vágyával és reményével szorgalmazza a múltba való visszatekintést, melynek célja, hogy vonatkozási pontokat találjanak a jelenhez, és irányt a jövő felé haladáshoz. Az egyházmegye számára Szent László az egyik igazodási pont.
Az Új Ember és a Magyar Kurír szervezésében mintegy ötven zarándok érkezett az ünnepre, köztük mi is, a hetilap és a hírportál munkatársai. Zarándokcsoportunk tagjai az ország különböző részeiből jöttek, férjjel, baráttal, testvérrel vagy egyedül. Vittünk hálaadást a családért, a szép életévekért, a munkáért, és kérést imáink meghallgatásáért, de legfőképpen azért, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, életünk irányítójához. A zarándoklat nem más, mint az Istennel való találkozásunk elővételezése, maga az út pedig felkészülés erre a találkozásra. Az ima, az ének, az elcsendesedés percei segítették az önmagunkba fordulást. Az út fáradalmai – az ismerkedés a várossal az órákon át tartó felhőszakadás idején vagy az állva végigkísért szertartás – segítettek szembesülni saját gyengeségeinkkel, lehetőséget és alkalmat adva önmagunk fölülmúlására, korlátaink elfogadására. Az Eucharisztia körül összegyűlve megéltük a közösséget Krisztussal és egymással, hazafelé pedig az összetartozás boldogító érzésével hallgattuk, kinek mit jelentett Szent László ünneplése. „Kereszténynek lenni harc önmagunkkal, a gyengeségeinkkel, de pártfogóink, így Szent László is, velünk vannak, ez a reményem” – mondta a zarándokcsoportunk egyik tagja, Gabi. „A kisugárzó lelkiség erőt ad” – osztotta meg velünk gondolatát Ákos, Mária pedig így fogalmazott: „Önmagunkat legyőzve szép dolgok fakadnak a szívünkben.” Szent László ünnepe zarándoklat és búcsújárás, úton levés, találkozás a természettel, az elődök nemzedékeivel, történelmi és művelődéstörténeti helyszínekkel, s alkalom a teremtettség érzésének megtapasztalására és a bűnbocsánat elnyerésére.
Mindez annak felismerésére vezet, hogy részei vagyunk egy nemzedékeket egymáshoz fűző láncolatnak, felelősséggel tartozunk embertársaink, az elődeink és az utódaink iránt is. Hogy mennyire szükségünk van e vállalásunkban pártfogóra, arról beszélt Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke: „Érintse meg szívünket László példája – a hit, az alázat, a hősiesség. Az alázat, hogy a királyi méltóságot szolgálatnak tekintette, a hit és az életszentség, hogy szentként tudta tisztelni azt, aki nagyapját, Vazult megvakíttatta. Ezek az erények tették őt a Nyugat oltalmazójává, és segítették, hogy megőrizze országát.”
Erdő Péter bíboros a mélyebb összefüggésekre is rávilágítva mutatta meg, mi az, ami Lászlót Magyarország szentként tisztelt, széles körben népszerű királyává tette. Szent László alakjában a zarándokok elé idézte Szent István művének kiteljesítőjét és a csodatevőt, aki a síron túl is győzelemre segítette az igazságot. Megidézte a lovagkirályt, a legendák hősét, aki saját életét is veszélyeztetve kiállt a gyengék védelmében; a küzdeni tudó embert, aki nehézségeiben Istenhez fordult; a törvénykezőt, aki biztonságot teremtett népének; az egyházépítőt, akit az Isten iránti szeretet vezérelt annak felismerésében, hogy milyen is az emberséges és valódi értékeket teremtő kormányzás. Erdő Péter bíboros szavaival így festette meg László alakját: a lovagkirály magabiztos erővel tartja harci bárdját, mintegy készen állva arra, hogy minden veszélyben megvédje a bölcsesség és az igazságosság művét.
Szent királyunk ma is mellettünk áll, ma is közbenjár értünk. Üzenetét így fogalmazta meg a bíboros: „Hitünk több mint puszta körültekintés vagy szakértelem, a világot alkotó és fenntartó Istennel lépünk személyes kapcsolatba. Ő adja az embernek az igazi bölcsességet és az erőt, ő az, akinek vezetésére és gondviselésére ma is nagy szüksége van népünknek és a világnak.”
