Egyházunk új szentjei: Ferenc és Jácinta, a látnokgyermekek
Fotó: News.va

 

Ferenc (Francisco Marto) 1908. június 11-én, Jácinta (Jacinta Marto) 1910. március 11-én született. A legkisebbek voltak szüleik, Manuel és Olimpia Marto hét gyermeke közül. Unokatestvérükkel, Lúciával (Lúcia Santos) a család nyáját őrizték a Fatimához közeli völgyben, Cova da Iriában, amikor 1917-ben, májustól októberig, hat alkalommal megjelent nekik a Szűzanya.
Ferenc, Jácinta és Lúcia olyanok voltak, mint minden portugál falusi gyerek abban az időben: A három boldog pásztorgyerek a teremtett világ és a természet csodálatában élt. A napot a „Miasszonyunk lámpásá”-nak nevezték, a csillagokat pedig az „angyalok lámpácskái”-nak.
1916 tavaszán egy angyal jelent meg nekik, és arra kérte őket, hogy imádkozzanak vele. Majd nyár közepén újra megjelent, s ekkor azt kérte, ajánlják fel szenvedéseiket Istennek a bűnösökért. Egy utolsó jelenés alkalmával pedig, nyár végén, az angyal vérző ostyát tartott egy kehely fölött, és megáldoztatta a gyerekeket. Ez a tapasztalat végleg elszakította őket játszótársaiktól, és felkészítette őket a következő eseményekre.
Lúcia visszaemlékezései szerint Ferenc békés, szelíd, töprengő fiú volt, de hajlamos a tréfára testvéreivel és barátaival szemben. Gyíkokkal, kígyókkal játszott, gyakran hazavitte őket, bosszúságot okozva édesanyjának. Egyszer minden pénzét odaadta egy társának egy foglyul ejtett madárért, csak azért, hogy aztán szabadon engedhesse. A jelenések után egyre inkább szeretett egyedül maradni és imádkozni, legjobban a tabernákulumban rejtőző Jézus mellett. Így mondta: „vigasztalni Jézust az egész világ bűneiért”.
Első alkalommal 1917.­ május 13-án jelent meg a gyerekeknek a Szűzanya. Jácinta félénken hátrahúzódott, pedig szerette volna megkérdezni az Asszonytól, hogy odaadhatja-e neki a kenyeret és a sajtot, amit ebédre vittek magukkal. Unokatestvére kérésére a kislány megfogadta, hogy senkinek sem beszél arról, amit láttak. Ígéretét mégsem tudta megtartani, kiáltozva szaladt haza: „Édesanyám! Láttuk ma a Miasszonyunkat!” Anyja csak mosolygott rajta, apja azonban komolyan vette, és Ferenc is igazolta, amit a húga mondott, annak ellenére, hogy ő semmit nem látott és nem hallott az első jelenéskor. Jácinta, Ferenccel ellentétben, mind a hat jelenés alkalmával látta a Szűzanyát, de ő sem hallotta mindig, mit mondott Lúciának. A Szűz minden alkalommal megtérést, imádságot, bűnbánatot és engesztelést kért.
A hír gyorsan elterjedt, és mivel a plébános sem hitt a gyerekeknek, Lúciát hazugsággal vádolták. Jácinta pedig amiatt szégyenkezett, hogy megszegte unokatestvérének tett ígéretét. Később, amikor arról kérdezték, hogy a Szent Szűz miért nem beszélt soha Jácintához, Lúcia így válaszolt: „Mert Jácinta sem beszélt. Ha szólt volna, a Szűz is szólt volna hozzá.” A kislány azonban csak félénken mosolygott, és sohasem tudott megszólalni a Szűzanya jelenlétében.
A második jelenéskor Lúcia megkérdezte a Szűzanyától, hogy a mennyországba fognak-e kerülni. Ő azt válaszolta, hogy Ferenc és Jácinta hamarosan, de Lúciának várnia kell még. (Valóban, Lúcia a három látnok közül egyedüliként megérte a felnőttkort, kármelita apáca lett, és 2005-ben halt meg, kilencvenhét éves korában.)
A harmadik jelenés alkalmával, július 13-án a Szent Szűz megmutatta a gyerekeknek a poklot. Úgy tűnt, Jácintát érintette a legmélyebben a rettenetes látomás. Hogy megmentse a bűnösöket, hármuk közül ő vállalta a legtöbb önsanyargatást: lemondott az ételről és az italról – sokszor a legnagyobb hőségben sem ivott –, és durva kötelet viselt a derekán.
A három gyerek önként vállalt vezeklését gúny kísérte a hitetlenek részéről, zaklatás a szkeptikus világiaktól és klerikusoktól, és állandó türelmetlenség a hívők felől a Szűztől hallott titkok felfedését illetően. Augusztus 13-án a hatóságok képviselői elzárták a gyerekeket, így akarták megakadályozni, hogy Cova da Iriába menjenek a megígért következő találkozásra. Fenyegették és erőszakkal próbálták rávenni őket arra, hogy vallják be, hazudtak. Az augusztusi jelenés 19-én történt, miután a gyerekek visszatértek otthonukba. (E jelenés helyszíne is más volt: a szintén Fatimához közeli Valinhos. Itt a magyarok építettek kápolnát, melyet 1956. augusztus 12-én szenteltek föl.)
Szeptemberben, az ötödik jelenés alkalmával tízezrek voltak jelen a völgyben, egy hónappal később, október 13-án, az utolsó jelenéskor pedig mintegy hetvenezer ember látta a csodát: a nap megnagyobbodott, forogni kezdett, majd úgy tűnt, rázuhan a földre.
1918 augusztusában, amikor az első világháború már a végéhez közeledett, Ferenc és Jácinta megbetegedtek, ők is megkapták az egész világon pusztító spanyolnáthát. A következő év áprilisában Ferenc, tudván, hogy nincs sok ideje, kérte, hadd vehesse magához a szentáldozásban a „rejtőzködő Jézus”-t. A következő napon, április 4-én fénylő arccal meghalt.
„Tűz ég itt belül, a mellkasomban, de nem éget el” – mondta Jácinta kínok közt, melyeket akkor érzett, ha a pokolra gondolt és a bűnösökre, akiket meg akart menteni. A kislány a spanyolnátha után tüdőgyulladást kapott, majd tuberkulózist. A Szűzanya előre felkészítette, megmondta neki, hogy két kórházba is bekerül majd, nem gyógyul meg, hanem Isten szeretetéért és a bűnösök megtéréséért sokat fog szenvedni. Először két hónapot töltött kórházban, fájdalmas kezeléseken esett át, és egy gennyes kelés az oldalán rettenetes kínokat okozott neki. Szenvedéseit növelte magánya, különösen az, hogy távol került Lúciától. Ám soha nem panaszkodott. Még egyszer hazatérhetett Fatimába, de nem sokkal később Lisszabonba vitték. Először egy katolikus árvaházba került, mivel nem volt szabad ágy a kórházban. Itt mindennap részt vehetett a szentmisén, áldozhatott, és a tabernákulum közelében lehetett. Nagyon boldog volt. Azonban hamarosan átkerült a kórházba. Jácinta itt megtette végső felajánlását: elfogadta a magányos halált. 1920. február 20-án kérte a betegek szentségét, majd még aznap éjjel békében meghalt. Egyedül, tizenegy évesen. Akik látták őt nyitott koporsójában, azt mondták, olyan bájos volt az arca, mintha élne. A betegsége és a sebei okozta kellemetlen szagok helyett virágillat áradt a közelében. Ferenccel és Lúciával együtt a fatimai bazilikában nyugszik.
Ferenc és Jácinta ka­no­ni­zá­cióját 1961-ben indították el, majd 1989-ben elismerték hősies erényeiket. II. János Pál pápa avatta boldoggá őket 2000. május 13-án, harmadik fatimai útja során. Az első jelenés 100. évfordulóján Ferenc pápa a szentek közé emelte a két kis látnokot. Unokatestvérüket, Lúciát Isten szolgálójaként tiszteljük.