S íme áll Isten háza – idézte fel pestújhelyi káplánkori emlékét Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek az újpalotai Urunk színeváltozása és Boldog Salkaházi Sára tiszteletére épült templomban. Sára testvér vértanúságának évfordulóján, december 27-én Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek szentelte fel a főváros új templomát. A csaknem negyvenezer ember lakóhelyéül szolgáló városrész „mértani középpontjában”, bölcsőde, óvoda, iskola, játszótér szomszédságában, az önkormányzat által felajánlott telken megvalósult „régi álom” – ahogy többen is beszéltek róla – valóra vált. A bizonyosságra váró lélek felemelő izgalmával özönlöttek az emberek a korai szürkületben az egyelőre még kivilágítatlan „új palota” felé.
A szertartás elején Mohos László, az egyházközség világi elnöke és Molnár Béla esperes-plébános köszöntötte a bíboros főpásztort és a kalocsa-kecskeméti érseket, valamint Udvardy György és Székely János segédpüspököket, a paptestvéreket, az ünnepi alkalmon részt vevő református és evangélikus lelkészeket, Hajdú László polgármestert, Sandner Zoltán építészt, a kivitelezés irányítóit, munkásait s a hívek és érdeklődők sokaságát – nem is fértek be mindannyian a templomba.
A szenteltvíz megáldása, az igeliturgia, majd a mindenszentek litániáját követően a bíboros elhelyezte Sára testvér ereklyéit az oltárban. A felszentelési szertartás után, a már fénybe borult templomban folytatódott a szentmise. Szentbeszédében Erdő Péter felidézte az újpalotai lelki közösség imádságos akaratát, amely a jövőbe vetett bizalom erősítését éppúgy szolgálta, mint sok-sok ember mindennapi tevékenységét. A volt pártház szűk közösségi termében, a lakótelepi szürkeségben is tovább élt reményük, hogy lesz még egyszer új templomuk, bővülhet, fejlődhet közösségük. „Ha Krisztussal találkozunk, összetalálkozunk egymással is. Keresztény hitünk nem egyéni vélekedés csupán, hanem egy közösség élete, meggyőződése – mondta a főpásztor. – Új templomunk tehát a reménynek, az összetartozásnak a jele az itt élő emberek egész közössége számára.”
Salkaházi Sárára emlékezve hangsúlyozta, hogy a testvér külön, ünnepélyes imádságban ajánlotta Istennek életét a Szociális Testvérek Társaságáért. Ő az akkori, szinte reménytelen körülmények között sem csüggedt el, nem befolyásolták az egyre erőteljesebb politikai szólamok, volt bátorsága kizárólag katolikus hite alapján gondolkodni és cselekedni. Beszélt továbbá a színeváltozás titkáról, az egyház régi ünnepéről, amely Magyarországra való tekintettel vált az egész nyugati kereszténység számára kötelező ünneppé. A nándorfehérvári győzelem örömére – amelyben Isten szabadító erejének csodáját látta – vezette be III. Kallixtusz pápa. „Ebben a gondviselésben ma is bízunk. Bízunk abban, hogy nemzetünk lelki megújulásáért felajánlott imáink meghallgatásra találnak.”
A főpásztor megemlékezett egy hatvan évvel ezelőtti esemény szomorú évfordulójáról is. 1948. december 26-án tartóztatták le Mindszenty József bíborost, „akinek szenvedései, imái, egyháza és hazája iránti nagy szeretete világító példakép marad népünk emlékezetében.” Megköszönte továbbá mindazok áldozatkészségét, akik erejükhöz mérten hozzájárultak a főegyházmegye új templomának építéséhez. Háláját fejezte ki a német Renovabis segélyszervezetnek is, amely a templomhoz csatlakozó épületrészek kialakítását támogatta
Az ünnepi szertartás után másokkal együtt megpróbáltam közelebb férkőzni ahhoz az ereklyetartóként is szolgáló bronz domborműhöz, melyet Sára testvér emlékére, a Szociális Testvérek Társasága adományozott a templomnak. Közben Hajdú László országgyűlési képviselővel, az önkormányzat vezetőjével beszélgettem, aki tagja volt a templomépítő bizottságnak is. „Ilyen rendkívüli eseményben, felemelő érzésben még nem volt részem, pedig már tizenharmadik éve vagyok polgármestere Újpalotának – mondja. – Azt remélem, hogy a lakótelep életében is fordulatot jelent a templom felépülése. Ide az emberek gyűlölet és bántó szándék nélkül azért jönnek be, mert szeretik egymást. Példaértékű az a jelentős összefogás, amely végül, ha nehézségek árán is, de meghozta gyümölcsét.”
A templomból kifelé menet találkoztam Simon Magdolna hitoktatóval, aki húsz év óta él Újpalotán. A szertartás alatt sokat gondolt Kovács Gábor és Márton Mihály atyára, akik „felismerték az itt élő emberek lelki éhségét". Munkájukat folytatja immáron nyolc éve Molnár Béla. Ő – Magdolna szerint – mestere az emberek megszólításának. Az aprónép s a legöregebbek nyelvén is tud beszélni. Sokat segített neki az utóbbi időben Repcsik Gyula káplán, akit szervező lelkészi feladatokkal bízott meg a főpásztor – újságolja a hitoktató. Mindezek ellenére voltak olyan hívek, akik távolabbi templomba vitték gyermeküket, mert a „szentkép nélküli" közösségi házban nem érezték jól magukat, nem tudtak úgy imádkozni, mint egy „igazi templomban". Többen mondták, ha felépül, hívei lesznek az új templomnak. Most áll a ház, ahová saját közösségbe, haza mehetünk – köszön el a hitoktatónő.
A szűkebb környezetnek, de talán a nemzetnek is példát adtak összefogásból az újpalotai emberek – említem meg a bíboros atyának, amikor a szentmise után alkalmam nyílik néhány szót váltani vele.
– A nemzetnek erre van szüksége – válaszolja. Szüksége van a családokra, s az olyan helyi közösségekre, amelyeknek tagjai ismerik, segítik egymást. A nagy állami rendszerek nem képesek megoldani az összes felmerülő problémát. Minden egészséges társadalomnak vannak saját maga megsegítésére alkalmas és elégséges erőforrásai. Habár késésben vagyunk vele, de adja Isten, hogy a mi országunkban is erősödjenek és szaporodjanak ezek a források. Most tegyük meg azt, amire képesek vagyunk, s akkor az Isten is megsegít bennünket.
