Az öreg diófa alól

Ez a fa csak az egyik éneklőhelye volt, mert rövidesen átszállt egy távolabb álló, fehér virágokkal tömött akácfára, onnét egy cseresznyére, és mindenütt percekig hirdette revírje foglaltságát. A fészek, ahol párja valószínűleg a tojásokat melengette, valahol az énekvárták által határolt területen rejtőzhetett. Amikor újra a diófa került sorra, lepillantott hozzám, borvörös mellével felém fordult és énekelni kezdett. Néztem az órát, átlagosan öt másodpercenként eresztett útjára egy-egy strófát. Közben erősen csiklandozhatták a tolltetvek, mert a rövidke szünetekben mindig jóízűen tollászkodott egy kicsit. Egy-egy őrhelyen általában ötven–hatvan strófát énekelt gyors egymásutánban, de egyszer, amikor éppen felettem, a diófán ült, száztizenkettőig számolhattam. Az öt másodperces szüneteket alapul véve kereken kilenc percig csattogott egyfolytában a száraz ágon. Gyönyörű, a május derekához képest talán túlságosan is meleg volt az idő, alig lengedezett a szél, a Balaton gyengén fodrozódó vizében felhőtlen ég tükröződött. Amíg az erdei pinty a szomszédos várták egyikén énekelt, egy fekete rigó szórakoztatott. Néha ő is a diófára ült, hosszasan flótázott, aztán könnyed mozdulattal a gyepre szállt, és eleség után kezdett kutatni. Nagyszerű látvány volt a zöld fűben ugráló, sárga csőrű fekete madár. Egyszer a párja is megjelent. A szomszéd kert felől jött, ahol örökzöldek állnak sűrűn egymás mellett, tojásos fészke azok egyikében lehetett. Amikor a hím észrevette, nyomban mellé szállt, szerelmesen meg is kergette egy kicsit, aztán újra a diófára repült és büszkén, boldogan tovább flótázott. Májusi hétköznapokon kevés ember jár itt fent a hegyen, így aztán nem is csodálkoztam, amikor először egy mókus jelent meg, majd nyúl ugrált át komótosan a közeli füves területen. Valahol nem messze fácánkakas kiáltott és verdesett hozzá a szárnyával, az erdőben barátkák énekeltek, kakukk kiáltott, sárgarigó fuvolázott többször egymás után. Alkonyat felé elcsitult az addig sem erős szél, tömény akácillat úszott a levegőben, és amikor már erősen szürkülni kezdett, megszólaltak az addig hallgató énekes rigók, feleségemmel sétáltunk a szőlők között vezető körúton, és gyönyörködtünk a mindenünnen érkező hangos strófákban. Legalább nyolc hím énekelt, részben az erdőszélen, illetve a szőlőben álló gyümölcsfákon. Szinte versengtek egymással, ismételt strófáik csodálatos kórussá olvadtak össze, flótázni kezdett két fekete rigó is, a koncertet a Péntekárok sűrűjéből egy vörösbegy gyöngyöző dala tette teljessé. A már sötét erdőben őzbak riasztott, lent a parton mint a szentjánosbogarak fénylettek a falu lámpái, kutyák feleseltek egymással, és a Balaton felett a telihold hasztalanul birkózott a Fonyód felől érkező, egyre sűrűsödő felhőkkel. Már egészen sötét volt, amikor az utolsó rigó is elhallgatott. Helyette denevér bukkant fel és kezdte meg nesztelen őrjáratát a gyümölcsfák között. Fél arcával néhány másodpercre újra előbukkant a hold, de nyomban ismét felhők takarták. Ezen az estén sajnos elmaradt az ezüsthíd a Balatonon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..