Az önvizsgálat útján

A kötet alcíme: Emlékezések ellenfényben, és a borító szuggesztív grafikája, amelyben háttal látjuk egy ember árnyékos oldalát, ahogyan halad a Fény felé, azt szimbolizálja: valaki elfordult, távolodni kezdett egykori önmagától, hogy számot vessen: valóban nem volt alternatíva? Valóban kellett-e, és ha igen, belebonyolódnia azokba a korabeli erkölcsi kompromisszumokba, amelyek ma már megülik a lelkét?
Az olvasó érzi: hiteles ez a belső kényszer, amelyet a kortárs költő, szerkesztő Kenéz Ferenc nemrégiben, 2007-ben, így fogalmazott meg:

elfordultunk, hogy látva lássunk
valami mást, mint amit látunk,
elfordultunk, hogy meg ne értsük,
elfordultunk, hogy meg ne éljük
amit látunk, s mindenki lát:
Isten szenvedő egy fiát,
elfordultunk, így meg nem éltük,
meg nem éltük, csak megértük,
jó vitézek a felkent rendben,
kik közé magam is felkenettem,
(a rend, amely levitézlett,
csak levitézlett, nem kivérzett,)
…így az a vers csak szégyenkezhet,
az a vers, amit nem írtunk meg,
meg kell írni, a szégyenverset…

Az az önvallomás, amelynek utat enged Cseke Gábor, ennek az imperatívusznak próbál megfelelni a maga módján. Ha főszerkesztői-aktivista gondjai engedték, szerzőnk maga is költő, prózaíró, riporter volt, s kezdetben némi hittel, meggyőződéssel állította az uralkodó ideológia csatarendjébe ezeket a műfajokat. Érthető, hiszen a prágai tavasz után a hatvanas évek végének Romániájában kezdtek új szelek fújni, míg végül a zsarnokság erősbödése meglehetősen kínos helyzetbe nem hozta. Főszerkesztői pozícióinak megfelelően nehezen kerülhette el, hogy a nyolcvanas években a hatalom eszközének megalázó szerepét is vállalja. Volt, amikor azzal a „jóindulattal” tette, hogy ne tegye ki munkatársait is e demoralizáló szerepnek, például annak, hogy a tartótiszttel fenntartsa a kapcsolatot, vagy a diktátort dicsőítő szövegeket írjon. „Hányan rohadtak el húsz és harminc között. / E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk” – idézi a nagy kortárs, Lászlóffy Aladár kifejező sorait. És ez a szörnyű folyamat már akkor elkezdődik, amikor erkölcsi meggyőződését összegző szövegét manipulálni, kisajátítani engedi a diktátort dicsőítő „magasb” érdekeknek megfelelően. „Szépen / igazul / elvszerűen / sose önzőn / bátran / lelkesülten / bölcsen / másokért is / makacsul / utolsó leheletig / mintha csak egy nap lenne az élet.” Használja ezt a sajtóban boldog-boldogtalan, Ceausescunak ajánlva, románul, magyarul, a „nagy” születésnapi köszöntőkben, miközben szerzőnk egyre inkább megkeseredik. Most így ír: „Mifelénk immár megszokottá vált ellenállásról, ellenállókról beszélni. Akik persze léteztek, voltak. Hála és dicsőség nékik. Ám, ha erről az oldalról nézzük a letűnt hatalomhoz való viszonyunkat, akkor a nyilvánvaló, hús-vér ellenállók mellett ugyancsak széles pászmát találunk a valamilyen módon, kisebb-nagyobb formában, a lehető legváltozatosabb alakzatokban és körülmények között ellenállókból, szabotálókból, a felső parancsokkal szembehelyezkedőkből, a kivárókból, s ezáltal a torz utasítások hatását tompítókból. Paradox módon, sokszor egy és ugyanaz az ember volt az együttműködésben érintett – mert beijesztett, megzsarolt, csapdába csalt – és a szembehelyezkedni próbálkozó, anélkül, hogy Janus-arcúnak kellene ezért neveznünk. A vergődés, az erkölcsi vívódás, a számlák kétségbeesett kiegyenlítésének vágya mindkét irányban mélyre szippantó örvényként forgott körülötte, s ő evickélhetett köztesként, amíg csak fásultan fel nem adta a küzdelmet.” Ebből a fásultságból menekül meg az ő személyében az olyan – egyébként katolikus egyházi iskolát megjárt – férfi, aki tudja, hogy csupán a múlt hibáinak tisztességes vállalása által lehetséges a bocsánat: „Nem tudom, létezik-e egyáltalán érdek abban, hogy e pokoli szövevényben egyszer is tisztán lássunk? Az idő, sajnos, nem az igazságnak dolgozik. Az önvizsgálat még segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembenéznek magukkal és cselekedeteikkel, közmegvetésnek vagy közröhejnek teszik ki magukat. Csakhogy az ember nem a színpadnak és a közönségnek él. Az elszámolást el kell végezni. A tényeket le kell szögezni, a körülményeket föl kell mérni, a vonalat meg kell húzni és az eredménybe bele kell törődni.” Az erős spirituális indíték alaphangja mellett, persze, a kötet olvasmányos kordokumentum.

(Kolozsvár, 2009, Polis Könyvkiadó)