Ma miért találják meg nehezebben a hivatásukat a fiatalok? Olykor még negyvenévesen sem tudnak akár a házasság vagy a papság irányában elköteleződni. Sokan keresik ma hivatásukat, és nem vagy nagyon nehezen tudják eldönteni, milyen pályát válasszanak, mi is az ő dolguk a világban. A növény és az állat a „belé írt program” szerint él, az embernek azonban szüksége van nevelésre, tanulásra, hogy megfelelően válaszolhasson a „hogyan éljek” vagy a „hogyan kell élni” kérdésre. Akár csak néhány évtizeddel ezelőtt is, egyszerűbb volt a hivatás választása. A gyermekek esetleg szüleik foglalkozását vitték tovább, vagy ha lehetőséget és időt kaptak a tanulásra, menet közben felismerték, mi a feladatuk itt a földön. A mai világ azonban mintha megkönnyítené, hogy az ember – főleg a fiatal – észrevétlenül elmenjen az élet lényeges kérdései mellett. Az idejüket kitölti a munka, a szórakozás, az utazás, a technikai eszközök használata, és talán eszükbe sem jut, hogy tudatosan keressék életük irányát. Sokan a felszínen mozognak. Sajnos, ma a karrier, a pénz, a kényelem, a kellemes időtöltés a fő szempont egy életút meghatározásában, és egyre kevésbé vonzó az áldozathozatal, a mások szolgálata, az önzetlenség, a lemondás, a hűség, a lelkiismeretesség, a kitartás. Az ember bensejében ugyanakkor mégis ott lappang a vágy, hogy valamire odaszánja az életét, hogy „mindent feltegyen egy lapra”. Előfordul, hogy még a harmincas-negyvenes éveiben járók sem találták meg hivatásukat, életpályájukat. A bizonytalanság, a szórakozottság, a szétszórtság szétesővé teszi az egyéniséget.
A világban tapasztalható kettősség – a jó és a rossz együttes jelenléte – megnehezíti, hogy egyértelműen és biztosan eljussunk életünk meghatározásához. Bár ha mélyebben belegondolunk, kiderül: csak azoknak nehéz ez, akik önmagukat is magára hagyják az igazság keresésében. A Szentírásban azt olvassuk, hogy „az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része” (Zsid 9,27). Ebből világos, hogy mindenki felelős a tetteiért, az életéért, személyes döntéseiért. Ráadásul Szent Pál apostol arra tanít, hogy „jótettekre”teremtett minket az Isten” (Ef 2,10). Az Atyának pedig az az akarata, hogy „mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen” (Jn 6,40). Ez az ember örök hivatása: az Úr Jézussal való élet, vagyis az örök szeretetélet. Fontos, hogy amire az ember tehetséget érez, azt magában kifejlessze, a művészetek, a szakmai terület vagy akár a sport szintjén, de ahogy a művészet sincs csak önmagáért (l’art pour l”art), úgy ezek az adottságok is Istentől származnak, és másokat is szolgálnak. A Tűzszekerek című angol filmben egy protestáns lelkipásztor úgy érezte, hogy amikor fut, Isten örömét leli benne. Eljutott az 1924-es párizsi olimpiára. Mivel az egyik futóverseny vasárnapra esett, a lelkész nem volt hajlandó versenyezni. Egy másik, hétköznapon lévő versenyen – jóllehet az nem az ő száma volt -, mégis olimpiai bajnok lett. Számára a futás szinte az élete volt, de elveit, vagyis a hitét nem adta fel, és így tudott egyszerre a természetes és a természetfeletti hivatásához is hű maradni.
