Nem kell egyháztörténésznek lennünk, hogy tudomásunk legyen róla: sok évszázaddal ezelőtt (a pálos rend alapítója, Özséb esztergomi kanonok 1270-ben halt meg) még ismeretlen volt a szentté, illetve boldoggá avatás, mai ügymenete csak folyamatosan alakult ki. István király, Imre herceg és Gellért püspök szentté avatása sem úgy zajlott, mint manapság. A nép viszont már igen hamar szentként kezdte tisztelni őket – mint tudjuk, ma is ez az első feltétele egy ügy megkezdésének. Gondolhatnánk, hogy ez a helyzet Özséb esetében is. De nem: pálos szerzetes ismerősömtől tudom, hogy 2008. február 28-án kelt, Erdő Péter bíboroshoz címzett levelében az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa, Francis Arinze bíboros engedélyezte, hogy Boldog Özséb áldozópap ünneplését a magyar liturgikus naptárba január 20-ához, nem kötelező emléknapként beillesszék. – A mostanság boldoggá avatott személyek esetében is így szokott történni. Vagyis ez azt jelenti, hogy nem kell már várnunk Özséb boldoggá avatására. Kérhetjük pártfogását, és imádkozhatunk – akiknek ez a dolguk, tegyék meg, amit lehet – szentté avatásáért. Ne feledjük, hogy Árpád- házi Margit szentté avatására is évszázadokat kellett várni, mire 1943-ban mégis csak sor került rá.
Pásztor Tamás
Budapest
Értünk szól a harang
Az Estikék Ápolási Intézmény 2006 óta foglalkozik súlyos betegek ellátásával Sülysápon. Három részlegünkben súlyos pszichiátriai, neurológiai, illetve végstádiumú daganatos megbetegedésben szenvedő gondozottakat látunk el. Rendkívül fontos a betegeknek, hozzátartozóiknak – és természetesen nekünk is, akik ápolunk –, hogy az életnek ezen utolsó szakasza testi és lelki fájdalmaktól mentes legyen. Egy mai magyar kórházban haldokló ember számára az élni, életben tartani szavak alig jelent(het)nek többet a puszta fizikai szükségletek kielégítésénél. Mi ennél többet szeretnénk. Tartalmas életet emberi méltósággal megélni – ehhez a legsúlyosabb betegségek közepette is joga van mindenkinek. Ehhez tartozik a segítő kéz, a simogatás, a kedves szavak, és hozzá tartozik a hit, a hit ereje is. Hosszú idő óta álmunk volt egy lélekharang. Ez a szakrális jelkép, mely mindannyiunkért egyformán megkondulhat, aki befejezte földi pályafutását. Közel egy év kellett ennek megvalósításához. Láttuk betegeink szemében a lelkesedést, ahogy megsimogatták a még fel nem állított harangláb faragott galambjait, igazolva láttuk ennek a lélekharangnak a szükségességét. Fontos ez a ház lakóinak és azoknak is, akik már nem lehetnek velünk. És persze nem utolsósorban azoknak a családoknak is, ahol egy anyáért, apáért, testvérért vagy nagyszülőért szólal meg a harang. Nagy öröm volt ennek a kicsiny közösségnek az életében, hogy október 31-én az ünnepi szentmise után ökumenikus szertartás keretében sor kerülhetett a harang megáldására.
Bori Andrea
intézményvezető
