Akkoriban még többen igyekeztek az erdő mélyén meghúzódó Fogolykiváltó Boldogasszony templomába. Sokuk mankóval jött: ők, akik nemrég tértek vissza a szibériai hómezőkről, a bányák mélyéről, a recski vagy kistarcsai lágerekből vagy az ország valamelyik internálótáborából. A hősiesen harcoló vitézek, bátor hazafiak fogadták meg rabságuk alatt, ha a Fogolykiváltó Szűzanya hazasegíti őket, minden év szeptemberében elzarándokolnak Máriamakkosra, hogy a kegykép előtt mondják el hálaimájukat, és meggyújtsák köszönetük gyertyáját. Hálát adtak az ajándékba kapott évekért, a szabadságukért, az életért.Az egykori foglyok közül már kevesen vannak az élők sorában. A templomot és a templomkertet búcsúsok, kirándulók, a közeli településekről érkező zarándokok töltik meg, és csillogó szemű fiatalok, akiknek az ünnepi szentmise keretében a bérmálás szentségét szolgáltatja ki Spányi Antal székesfehérvári püspök. A Szentlélekisten, az „elmét derítő tiszta láng” erejével felvértezve ezek az ifjú emberek most lépnek a felnőttkorba, hogy ezentúl tudatosan szolgálják Istent és hazájukat. Ma már nincsenek hadifoglyok, nincsenek lágerek és internálótáborok, mégis megsokasodott a rabok száma. Megszámlálhatatlan foglya van a hatalomnak, az élvezeteknek, a birtoklási vágynak, legfőként pedig a pénznek. Eladó az egész világ! – énekli a sátán nevetve, hisz ő tart rabságban bennünket a bűn láncán. Fogolykiváltó Boldogasszony! Tekints le ránk ma is, szabadíts ki ebből a lágereknél is súlyosabb rabságból, „hadd legyünk tiszták, hősök, szentek. Hazánkat így mentsd meg!” Az oltár mögötti százados fatörzs előtt megsokasodnak majd a hála gyertyalángjai, velünk zengik az erdő fái, visszhangozzák a budai hegyek: Hála légyen! Hála légyen!
Pollich Julianna
„Benne sohasem csalódtunk”
A Ranolder Intézet pedagógusára gondol egyre növekvő szeretettel az a néhány idős nagymama, aki hajdan tanítványa lehetett a kilencvenedik évét betöltő Visy Klára Claudia nővérnek. Istennek hála, felkereshetjük a Ménesi úti rendházban, ahol ma békés szerzeteséletet élhet. De az előző évtizedekben, az 1948-tól 1975-ig terjedő időben mi minden történt! Ő maga így vall erről: „Az 1948. XXXIII. tc. államosította a katolikus intézményeket, iskolákat. Szerzetesek, szerzetesnők maradtak állás nélkül. 1948. szeptember 1-jétől plébániákon kaptunk adminisztrációs, karitatív, kántori és egyéb munkát. Harmadmagammal a kőbányai Szent László plébánián dolgoztam két évig. Eleinte irodában, majd egyházközségi óvodában. Akkor még a Ranolder Intézetben – részünkre meghagyott, de mindig kisebbre zsugorított – nővérlakásban maradhattunk. Ki-ki tette, amit tudott, hogy valahogy biztosítsuk megélhetésünket. 1950. július 18-án éjszaka országszerte leponyvázott teherautók álltak meg a rendházak előtt. Tucatnyi ávós katona jött, hogy elhurcolja az álmukból felzavart nővéreket. Sürgetésükre és „engedélyükkel” kis poggyásszal a kézben hamarosan elindult velük a leponyvázott kocsi. Csendes fohászkodások, remegő bizonytalanság. Hová…? A ranolderi nővéreket Újszászon rakták ki egy romos, ablaktalan épület előtt, ahol tyúkpiszkos szalma várta őket, az istállónak használt helyiségben… „Néhányan »véletlenül« lemaradtunk erről a három hónapig tartó internálásról. Az isteni gondviselésre bízták-bíztuk magunkat. Benne sohasem csalódtunk…” A nővér azután a Ranolder Intézetben rajztanár volt, énekkart szervezett. 1953 őszétől munkaköre bővült, „mindenes” lett: irodás, sekrestyés, takarító, díszítő. A környék összes kertészetében szedhette a virágot a kápolna díszítésére. 1955 adventjén már működött a Szolidaritás Háziipari Szövetkezet, amely az iskolákból kiszórt szerzetesek, szerzetesnők részére létesült. Nyugdíjazásáig – 1975. december 31-ig – ott dolgozott. Később a Mátyás-templom énekkarában énekelt. Mi, tanítványok, abban reménykedünk, hogy az Úr akarata szerint még sokáig sétálhatunk fel a Ménesi úti rendházba beszélgetni, kicsit együtt imádkozni, október 23-án pedig a kilencvenedik születésnapot ünnepelni:
„Amennyi fűszál van a tarka mezőben, annyi áldás szálljon Klári néni fejére!” – ezt kívánjuk.
Kuli és a többiek
Érthetetlen optimizmus
Miniszterelnökünk arról beszélt, hogy Obama elnök megdicsérte Magyarországot: a forinterősödés, a befektetők bizalmának erősödése, európai pénzek jó felhasználásából látszanak az előrelépés jelei. Szomorúan hallgatom, hiszen életemben még ilyen rossz helyzetben nem volt az ország. Betegek tízezrei várólistákon. Mezőgazdasági termékeink a termelési ár alatt. A munkanélküliség tíz százalékhoz közelít, és nem látszanak a munkahelyek számának növekedési feltételei. Szociális téren pedig növekednek az elvonások. Ugyanakkor a többmilliós fizetésűek nemcsak végkielégítéskor vesznek fel milliókat, de év végén jutalmakat kapnak veszteséges cégeiknél. Ünnepelünk, örvendezünk, kincstári optimizmust mutatunk, miközben a komoly, fegyelmezett nevelés hiányában romlik az emberek erkölcsi érzéke. A fejesek nyugodtan, sőt öntudattal zsebre teszik a milliós fizetéseket, miközben sokan éheznek. Ez lenne a jó politika, amit ünnepelni kell? Lehet, hogy a jobb kilátások csak szavakban léteznek?
Katona Pál