Az Olvasó írja

A gyászmisét bemutató Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök, szentbeszédében felhívta a szertartás résztvevőinek figyelmét, hogy történelmünk dicsőséges napjai mellett – bár keservesen – emlékeznünk kell a fájdalmas és tragikus eseményekre is. Számtalanszor Isten oltalmára támaszkodhattunk csak, mert erkölcsi értékeiket vesztett, önös módon gondolkodó politikusok, akik nem ismertek se Istent se hazát, nemzetükre, önfiúkra támadtak.

Az emlékezés mellett, ugyanakkor a jövőre tekintve értékelnünk kell jelenünket is – hangsúlyozta a püspök – , mert egy összekuszált, zavaros jelenből nem támadhat tiszta, szép jövő. Sok nagyszerű, igaz és keresztény példaképünk született történelmünk, így ’56 során is. Közülük kell eszményképeket választanunk. Közülük, akik szabadságot, ősi gyökerekből táplálkozó jövőt mertek álmodni. Nekik köszönhetjük, hogy húsz évvel ezelőtt remény tölthette el szívünket. Tapasztalatlanságunk, gyengeségünk, hiszékenységünk miatt tűrhetjük csak, hogy egy ezredév hőseinek áldozata kevésnek bizonyuljon. Tetteinken múlik, hogy ez az áldozat ne legyen hiábavaló!

A gyászmise után a főpásztor, az asszisztencia, az önkormányzat képviselői és a hívek elhelyezték a megemlékezés virágait és gyertyáit az ’56-os hősök emlékművénél. Népünk erkölcsi, politikai megújulásáért, országunk gazdasági megerősödéséért, egymást szerető, boldog családokért, s azért imádkoztak, hogy méltók legyünk Szent István népéhez, Mária országához.

Koppány István

Lelkesítő ajándék

Jézus Szívének ünnepén reggel a szokott módon mentem az ünnepi szentmisét bemutatni, amikor a sekrestyében találkoztam hat pálos szerzetes atyával. Szerettek volna koncelebrálni, mert itt éjszakáztak a szomszéd szállóban – lerobbant az autójuk. A világ különböző pontjairól érkeztek. Pontosan ezen az ünnepen, amikor a papság éve is kezdődött.

Utána délelőtt papszentelés volt a székesegyházban, Veszprémben. A szentmise után odajött hozzám az a két paptestvér, akivel együtt szentelődtünk tizennyolc évvel ezelőtt, és annyit mondtak: milyen öröm, hogy mindhárman itt voltunk, és Isten megtartott minket. Így kezdeni a papság évét számomra Isten ajándéka volt!

Földi István plébános,
Badacsonytomaj

Az óbudai óvónőképző

A vincés nővérek rendi óvónőképzője Nagyváradon működött. Trianon után a város Romániához került, ezért Magyarországon kellett létrehozni a szerzet számára egy új képzőt. A vincés nővérek tartományfőnöknője az óbudai Cselka Intézetet választotta ki erre a feladatra, ahol 1929-ben indult el a képzés.
1934-ben az intézet felvette Szent Lujza nevét, akit abban az évben avattak szentté. Ez az intézet volt a Kodály-módszer gyakorlati alkalmazásának bölcsője. Kodály maga készítette fel Bors Irma Virginia nővért, aki eredeti végzettsége szerint matematika és kémia szakos volt. Innen terjedt el a módszer főváros-, majd országszerte. Nagy Anna ének- és zenetanárnő hetventagú vonószenekart is alakított a növendékekből, többször szerepeltek a Zeneművészeti Főiskolán is.

Az iskola egészségtantanára úgy állította össze a tananyagot, hogy az óvónők jó segítőtársai legyenek majd az iskolaorvosnak, és egészséges életre neveljék a jövő nemzedékét. A tanárok a legmodernebb pedagógiai és pszichológiai módszereket alkalmazták. Az óvodai bábjáték nemcsak a szórakozás, hanem a nevelés eszköze is volt. A figurákat, a díszleteket és a jelmezeket is maguk készítették.

1948-ban államosították az óvónőképzőt is, amely ezután Pedagógiai Gimnázium néven képezte az óvónőjelölteket. 1950-ben a Szent Lujza Intézet még ott tartózkodó huszonhárom nővérét internálták. 1951-ben megszűnt az óvónóképzés a Szentlélek téren, a vidéki növendékek Hőgyészen folytathatták tanulmányaikat.
Intézetünk körülbelül hétszáz óvónőt bocsátott útjára, akik a kiváló képzésnek köszönhetően kitűnően megállták helyüket. Tíz évvel ezelőtt még aktív óvónőket is köszönthettünk az alapítás hetvenedik évfordulóján.

Bottlikné Kárász Aranka