Aggódó érdeklődésünkre a tőle megszokott kedves humorral összegezte: „Nem történt semmi különös, csak egy kicsit meghaltam. De úgy látszik, az Úrnak vannak még velem tervei.” Egyébként semmire nem emlékszik, nem volt figyelmeztető rosszullét, csupán az a furcsa gondolat… Hálatelt szívvel említi, hogy megkímélte az Úr a műtétre várakozás feszültségterhes izgalmaitól – mintegy átaludta az eseményt. Gy. Mária – aki hitoktató, de korábban a szegedi szívsebészet intenzív osztályának ápolónője volt – esetét lakótársam, K. G. szívsebész professzor foglalta össze, aki Gy. Mária volt munkatársaként W. T. belgyógyászprofesszortól kért tájékoztatást, akinek elmondása szerint a következő történt: W. T. jelen volt az éjféli misén, ezért a délelőtti, dómbeli misére tulajdonképp nem is nagyon kellett neki iparkodnia, azonban valami megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy mihamarabb odaérjen a misére. Amikor a dómba betoppant, kis embercsoport vette körül a már eszméletlen Gy. Máriát. Tapasztalván, hogy Gy. Máriának nincs pulzusa, W. T. azonnal megkezdte az újraélesztést. Közben példás gyorsasággal a mentő is a helyszínre érkezett, s R. M. mentőorvos nagy odaadással és ügybuzgalommal tette a dolgát – életben tartani a beteget.
Az összehangolt intézkedések nagy szakértelemről árulkodnak: a szükséges vizsgálatok gyors és szakszerű elvégzése és értékelése után a lehető legrövidebb időn belül életmentő szívműtétet végeztek Gy. Márián, kiváló eredménnyel. A későbbi beszámolókat hallva csak ámul az ember: az infarktus nyom nélkül visszafejlődött, harmadnapra Gy. Mária már felkelt, s a körülményekhez képest kitűnően érezte magát – tele volt a jövőbe vetett hittel, bizakodással. Az esemény után egy héttel rehabilitációs ellátásra Deszkre került, ahonnan alig egy hónap múlva gyógyultan küldték haza. Lévén, hogy egyedül él, sokak segítségére, odafigyelésére számíthat, jóllehet ő szerényen igyekszik ezt elhárítani. Mások mellett húga önzetlen, szeretetteli gondoskodását említi meghatottan, s hálás szívvel gondol mindazokra, akik nagyszerű emberi hozzáállásukkal és szakértelmükkel előmozdították a gyógyulását.
A történteket latolgatva, bizonyára akadnak olyanok, akik szerénytelenül csupán annyit mondanak: napi rutin, mindenki csak tette a dolgát , ki-ki hivatásának, emberségének megfelelően, az elvárható színvonalon. S ez mind igaz, ámde… Ha az eseményskálát „végigzongorázzuk”, egyetlenegy hamis hang sem hallható benne. Vajon miért? Szinte a csodával határos minden egyes mozzanat. A szkeptikusok sem gondolhatják komolyan, hogy ennyi véletlen csak úgy egybeesik.
Az istenséget fölényes dölyffel elutasítók sajnos még nem jutottak el arra a szintre, hogy kellő alázattal belássák: a sok-sok tudás, tapasztalat birtokában az ember, bár sok mindent az igényeihez tud igazítani, és elképesztő eredményeket ér el számtalan területen, a földi életünkről nem maga dönt. Az előbbi néhány gondolattal – Gy. Mária esetét felhasználva – erre az isteni igazságra szeretném ráirányítani hívő és bizonytalan (esetleg tagadó) testvéreim figyelmét.
Korom Pál
Szeged
