Nagybereg élete ettől persze alapvetően nem változott. A megélhetésért folytatott napi küzdelem az itt élők minden energiáját felemésztette. Nem értek rá a politika felettük való pálcatöréseit elemezgetni. Tették a dolgukat.
Nagyapám öntörvényű, hangos beszédű ember volt. A szegénység és a tehetetlenség a hosszú évek alatt megkeményítette a lelkét. Többnyire keserűségtől izzó, káromló szavak hagyták el a száját. Mi, gyerekek megtartottuk tőle a tisztes három lépés távolságot. Féltünk a nyerseségétől. Hiányzott bajsza alól az a bátorító mosoly, amely feljogosított volna bennünket a közeledésre. Mert tudtuk mi nagyon jól, kivel meddig mehetünk el. Vele nem mertünk ujjat húzni. Felnőtt fejjel ma már úgy gondolom, valójában nem is tudott mit kezdeni velünk, két csetlő-botló fehérnéppel. A babák és a mesék világa messzi mérföldekre esett tőle. Aztán, ahogy cseperedtünk a nővéremmel, engedett kicsit. Egyre közlékenyebb, közvetlenebb lett. Sakkozni és malmozni rettentően szerettünk vele. Amikor elkerülve a szülői háztól Budapesten kaptam munkát, ölelésének erős szorításán éreztem, mennyire nehéz számára a búcsú.
A hitről soha nem esett szó otthon. Vasárnap ugyan jó falusi szokás szerint szüleim és nagyanyáék is félretették a munkát, de a Biblia nem került elő a szekrény mélyéről. A rendszer tiltotta a vallás gyakorlását. Így Istennel csak kamaszkorom végén találkozhattam. Valójában egy haláleset nyitotta meg számomra az élet útját.
Tizenhét éves voltam, tele lendülettel és reményekkel. Az ungvári zenekonzervatórium zongora szakára jártam. Remek közösség volt az osztályunk, jól éreztük magunkat együtt. Napok múltak gyorsan napok után. Nem rágódtunk a tegnapon, nem aggódtunk a holnap miatt. Minden jó volt úgy, ahogy volt. A jelennek éltünk, gondtalanul zenéltünk. Egészen addig a napig.
Az egyik klarinétos barátommal kamarapróbát beszéltünk meg. Nekem összhangzattanóra következett, neki torna. Utána kezdtük volna el a közös munkát. Egy Brahms-szonátatételt akartunk átvenni és alaposan kidolgozni. Versenyre készültünk vele. Az 5-ös terem felé tartottam éppen, hónom alatt a kottával, amikor az udvar felől a fiúk riadt arccal jöttek befelé, a vállukra emelve hoztak valakit. A többiek, vagy tízen, szótlanul követték őket. A fiú keze ernyedten lógott lefelé. Óvatosan lefektették a legközelebbi padra. A mentősök szinte végszóra érkeztek a folyosóra. Megpróbáltak mindent, de a sérült menthetetlen volt. Olyan szerencsétlenül dőlt rá a rögzítés nélküli futballkapu, hogy rögtön végzett vele. Laci, a klarinétos fiú elment örökre.
Életemben először súrolt ilyen közelről a halál. Értetlenül bámultam a sápadt arcra. A szemét lecsukták már. Szelídség sugárzott róla. Nekünk most együtt kellene muzsikálnunk. Megbeszéltük. Mi történt? Ennyi lenne az élet? Hogy egyik pillanatban még terveket kovácsolunk, a másikban pedig már nem is vagyunk? Hogy lehet ez? Csak álltunk ott a többiekkel, és éreztük, hogy recsegve-ropogva dől össze idilli kamaszvilágunk. Ötvonalas zenei szövőszékünk minden szála összekuszálódott. Értelmét vesztette a folytatás. Ránk törtek az idősíkok. Előkerült a múlt és a jövő. Rengeteg kérdést vontak maguk után. Az eddigi egyetlen biztos támponttal, a jelennel nem tudtunk mit kezdeni. Hetekig, hónapokig.
Ekkor repedt fel bennem az a burok, amely görcsösen összetartotta benső csapdámat. A csak magamra figyelés kelepcéjét. Egyszer csak szorítani kezdett, mint a kinőtt ruha. Ki akartam törni belőle. Először kétkedéssel, daccal, számonkéréssel. Erőből. Mert az út elején kézzelfogható, egyértelmű válaszokat várunk. Aztán nekiállunk keresni. Okot, bűnbakot, magyarázatot. Vádolunk és másokra mutatunk. Kapálózunk. Gerendák kelnek harcra apró szálkákkal. Végül egy bezárt templom előterében ott maradunk tükörképünkkel, a megbánással és könnyeinkkel. És már kérünk. Támogatást, megbocsátást, kegyelmet. Ezeket a stációkat jártam végig Laci halála után.
Az Úristen, a Nagy, a Szabadító kézen fogva vezetett végig ezen az irgalmatlanul nehéz akadálypályán. A rögösebb szakaszokra segítőket adott mellém. Megértő barátnőt – hosszú, sokoldalas levelekkel. Lelkészözvegy idős hölgyet főbérlőnek – éjszakába nyúló lelki beszélgetésekkel a csendes budai albérletben. Új hazát, új kezdetet, új lehetőségeket. Amikor egy vasárnap elmentem abba a gyülekezetbe, amelyet a néni meleg szívvel ajánlott nekem, úgy éreztem, végre hazaértem. Otthonra leltem a közös imákban, a kóruséneklésben, az ifiközösségben, majd megtalált társamban, három fiamban. Sok küszködés és bolyongás után a helyemre kerültem. Beengedtem Krisztust a mindennapjaimba. Régóta kopogtatott, szelíden, türelemmel, csak nem nyitottam neki ajtót. Most sarkig kitártam a kaput.
Évente csak néhányszor jutottam haza Kárpátaljára. Úgy éreztem, ajándékba kapott hitemet a családommal is meg kell osztanom. Ekkor kezdődtek estékbe nyúló vitáink nagyapámmal.
Az udvar hátuljában, náluk, a kiskonyhában ültünk le minden alkalommal. Lelkem késztetése indított hozzá, mert ő nemcsak hogy nem nyitotta ki a kaput Jézusnak, de még az ablakokat is szorosan bedeszkázta az istenkáromlás rozsdás szegeivel. Féltem, hogy elfogy az idő. Nem tudhattuk, hányszor fordíthatja még meg a homokórát nyolcvankét éves, remegő keze. Nem akartam, hogy bűnben haljon meg.
Meséltem neki a Megváltóról. Arról, hogy micsoda kegyelem számunkra, hogy áldozata árán folytathatjuk az életet majd odaát is. Tisztán, fehérbe öltözve. S arról, hogy a napi gondok ugyan nehéz keresztek, amelyeket fel kell vennünk, de higgye el, hogy mindez lelki gazdagsággá válik a számadáskor. Mert egyszer megítélnek bennünket, és ha könnyűnek találtatunk, akkor már nincs jóvátétel. Nincs visszaút. Nincs megbánás. Megosztottam vele megtérésem göröngyös útjának buktatóit, meg-megakasztva a beszéd fonalát néhány nehezebb mérföldkőnél. De elmondtam a feltáruló csodákat és az örömteli pillanatokat is. Igéket olvastam fel a Bibliából. Kitartóan hirdettem neki az örömhírt. De hiába. Úgy pergett le róla minden bizonyságtevő mondat, mint viaszról a tojásfesték. Nem sikerült utat találnom a lelkéhez.
Édesanyám csitítgatott minden hiábavaló, izzasztó beszélgetés után, hogy hagyjam már békén szegény fejét, ne ostromoljam új keletű szent dolgaimmal. Öregember ő már, nem fog megváltozni. Nyugodjak bele.
Egy alkalommal valóban megelégeltem az örökös ellenállást. Ősszel úgy utaztam haza Nagyberegre, hogy nem mentem hátra a kiskonyhába. Annyit küzdöttem már érte. Ha nem, hát nem. Saját akaratából fog elveszni. Feladtam a további küzdelmet. Csakhogy másnap reggel felébredve ezt az igét olvastam a Bibliámban: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Szíven talált ez a néhány szó, és magamat elszégyellve mégis felkerestem nagyapát. Akkor még nem tudtam, hogy utoljára beszélgetek vele.
Aznap délután különös epizódot juttatott eszembe az Úr. Felidéztem papának azt a karácsonyt, amikor Kárpátaljára hazaindulva mindent nagy gonddal becsomagoltam a táskába, ruhát, cipőt, ajándékot, csak éppen a legfontosabb, az útlevél maradt otthon. Az az okmány nem volt nálam, amivel átengednek a határon. Vissza kellett fordulnom érte, így veszítettem egy napot. Mindenre emlékezett. Arra is, hogy nagyon vártak haza, és mennyire szomorkodtak, hogy a szentestén nem lehettünk együtt. Ekkor kíméletlen nyerseséggel, fájdalomcsillapítás nélkül metszettem bele a lelkébe. Magam sem értettem, honnan vettem hozzá a bátorságot. Figyelmeztettem arra, hogy hamarosan elközeleg a halála napja, és nem áll készen az útra. Nyolcvankét esztendő alatt sok mindent bepakolt a poggyászába, de a legfőbb, a mennyei útlevél hiányzik. Azt pedig csak Jézus állíthatja ki neki, ha önmagát átadva megvallja a bűneit, és Krisztust a szívébe fogadja. Csakis ezek után. Ha ezt nem teszi meg, nem csak egy napot veszít, hanem az egész örök életet. Ha nincs meg az útlevél, nem juthat be a mennyországba.
Kemény mondataimat síri csend fogadta a kiskonyha félhomályában. Nagyapa egy szót sem szólt. Most először nem kezdett vitába. Kezébe temette az arcát, földre szegezte a tekintetét, és rázkódott a válla. Halkan, magába fojtva sírt. Másnap visszautaztam Budapestre. Januárban beteg lett és meghalt. A szobában koporsója mellett virrasztva édesanyám mesélte, hogy az utolsó előtti éjszakáján nagyapa különöset álmodott. Három ördög állt az ágya mellett. Arra vártak, hogy megkaparinthassák a lelkét. Iszonytató rettegés fogta el, így elkezdett énekelni egy zsoltárdallamot. Gyermekkori emlékeinek rejtett zugából szedte elő. Álmában is csodálkozott, hogy emlékszik rá ennyi idő után. De a zsoltár megtette a hatását. Az önelégülten vigyorgó, dögkeselyűként sóvárgó halálkövetek reggelre eltűntek. Azon a délutánon kérte meg édesanyámat és nővéremet, hogy imádkozzanak az ágya mellett, vele és érte. Másnapra rosszabbul lett, és csendesen elszenderedett. Nekem azonban hagyott egy üzenetet. A szüleim azt hitték, félrebeszél. Más nem érthette a szavai jelentését, csak mi ketten. „Mondjátok meg Valikámnak, hogy már nálam van az útlevél.” Tudtam, hogy a mennyben nagy öröm van most. Nagyapa megérkezett. Igaz, hogy nyolcvankét évet várt rá az Isten, és csak az utolsó előtti napon ismerte el Úrnak maga felett. De frissen lepecsételt útlevelével célba ért…
