Még János atya életében körvonalazódott az az elhatározás, hogy a ministránsok idén pünkösdkor Csíksomlyóra zarándokolnak. „Ha egészségem engedi, én is ott leszek” – ígérte János atya. Nem engedte. Lélekben azonban ő is ott lesz. A zarándoklat költségeinek előteremtésére templomi hangversenyt rendeztek, amelyen nemcsak a ministránsok szerepeltek, hanem a szülőkből alakított kórus is, valamint ígéretes, tehetséges zenész fiatalok. Az együtteseket Czinege Ádám vezényelte, s ő volt a zongorakísérő is. Manapság sok szó esik az ideálok nélkül élő, elkallódó fiatalokról és a széthulló családokról. Ez a délután ékesszóló cáfolata volt ennek az általánosító vélekedésnek. A hangverseny befejezése után a jelenlévők arra gondoltak, legyen szerencsés, lélekgazdagító útjuk a fiataloknak és segítőiknek.
R. L.
Budapest
Drága Édesanyám!
Régen el akartam már mondani. Csak mindig közbejött valami fontos. Fontos? Dehogy, csak azt hittem. A fontos az, hogy elmondjam.
Mikor elcsendesedik az este, körülvesznek finom fények és meleg gondolatok. Hogy elmondjam… milyen finom volt a bableves, mikor egy hosszú nap után hazaérünk, hogy mekkora nagy tál cékla lett abból, amit főztél, hogy milyen finom a maga törékeny rózsaszínében a két szál tulipán, amit adtál, a tavasz ígéretét mosolyogva rám a barkaágak között. Gyümölcsoltó Boldogasszony napja volt.
Hogy elmondjam, ahogy esténként még visszaintek az autó ablakából, míg te egyedül állsz a lassan sötétedő utcában, mögötted a ház, az otthonunk, hívogató, meleg fényével. Hozom magammal utolsó simogatásod szeretetét… És ahogy nővekszik köztünk a távolság, úgy nehezedik a szívem. Ott állsz törékenyen, mégis oly erősen. Te, aki mindig el tudod viselni a búcsút, aki mindig mosollyal tudsz elengedni.
Aztán hazaérek, és ismét körülvesz gondoskodó, finom szereteted ezernyi apró nyoma, ahogy kinyitom a nálad összecsomagolt táskákat. Hányszor jutnak ilyenkor eszembe a kórház-munkámba behozott ebéd-lakomák, hányszor tartották bennem a lelket nehéz ügyeletek éjszakáin, hogy fent várnak a szobámban… Vagy bárhol találkozásaink s hazaútjaink ezer, apró finomságai, varázslatosan szép, bensőségessé tett családi ünnepeink.
Ott áll most a két szál tulipán, ahol tavaly a szívvirág állt sokáig a nárcisszal. Az asztalkán, a tőled kapott szép kis terítőn, s a fehér fal kiemeli törékeny szépségüket.
Igen. Rég el akartam már ezt mondani. Talán akkor nem tulipán volt és nem bableves, talán szilvás gombóc, talán egy illatos szappan, talán egy apró hímzés, talán egy érdekes cikk, egy régi fénykép, egy óriási piros alma, egy finom kézkrém… ki tudná mind elmondani. De itt vannak velem mind, együtt egy végtelen ölelésben, hogy tanítsanak szeretni.
És én „őrzöm, mint kincset őrzöm”.
Köszönöm, hogy vagy, hogy ilyen vagy, hogy mindig velem vagy.
Cs. E.
A gyónási titok mártírja
Megrendülten és egyben örömmel olvastam Egy család és egy missale története című cikküket (Új Ember, 2009. április 12-19.), melyben ifjabb Szalay Béla számol be édesapja meghurcolásáról, a váci börtönbe zárásáról az Endrédi Vendel-per egyik mellékperének áldozataként. A cikkben leírja, hogy édesapja szabadulása után maga írta bele a börtönt is megjárt missaléba, hogy kik miséztek belőle a váci fegyházban raboskodva. Elsőként szerepel a névsorban Acsai József (zárkatársa) áldozópap.
Acsai József 1965-ben agydaganat következtében – minden bizonnyal a vallatások során elszenvedett bántalmazások miatt – negyvenhárom évesen hunyt el. Ő a gyónási titok mártírja, mivel nem volt hajlandó egy nála gyónó szökevény sorkatonára vonatkozólag vallomást tenni, és élete árán is megőrizte a gyónási titkot. Acsai József édesapám, néhai Acsai József keresztfia és öccsének, Acsai Antalnak fia volt.
Remélem, hogy a katolikus egyház mielőbb sort kerít a szóban forgó papok és polgári személyek – mint például idősebb Szalay Béla – tényleges sorsának megismertetésére könyv formájában is.
Ámon Béláné
Acsai Györgyi
Érd
