Töretlen szorgalmával és tehetségével építette föl pályáját, időközben a főváros több ismert templomának lett orgonistája, majd néhány zenei iskola, 1948-tól pedig a Zeneművészeti Főiskola tanáraként az új orgonistanemzedék fölneveléséhez is hozzájárult. Művészi elkötelezettsége, keresztény hite és szakmai felkészültsége révén mindvégig magas színvonalat őrzött meg a hazai zenei életben. II. János Pál pápa 1989-ben a Nagy Szent Gergely Rend Lovagja címmel tüntette ki a hetvenöt éves művészt, aki számos külföldi koncerten öregbítette a magyar zenekultúra jó hírét. Fellépései a hangszer ünnepnapját jelentették, improvizációit kivételes elismerés övezte szerte a világon.
Mindig örömmel töltött el, hogy személyesen is gyakran érintkezhettem Gergely Ferenccel. Számos alkalommal járt az Új Ember Kossuth Lajos utcai egykori szerkesztőségében – a lapnak kezdettől fogva rendszeres olvasója volt –, később pedig közös asztaltársaságban havonta is találkoztunk. A zenén kívül sok minden érdekelte; értőn, keresztény humanistához méltóan szólt a világ főbb kérdéseiről, problémáiról. Hivatását Istentől eredő ajándéknak, ugyanakkor komoly szolgálatnak is tekintette. Az Úr szentélye nemcsak a templom, hanem az egész világ is, minden, amit ő teremtett – fogalmazta meg egy alkalommal.
Vallotta, hogy a vallásos jellegű hangszeres zene nemcsak a hívőkre lehet nagy hatással, hanem arra is, aki még távol van a hittől, de fogékony a művészetre. A zenei szolgálat eszköze lehet az igehirdetésnek.
Gergely Ferenc jóindulatú, szerény ember volt. Tisztán, felismerhetően Krisztus-követő.
Egy alkalommal halk szavakkal mondta el, hogy kedvelt templomában, a pesti ferenceseknél egy tábla emlékeztet arra, hogy napi áhítatában itt borult le Isten színe előtt Liszt Ferenc. Ez a sugárzó jelenet Gergely Ferenc szerint alapvetően ellentmond korunk közömbös felfogásának, amelyet méltán követhet egy hatalmas méretű, mindnyájunk számára üdvöt hozó megtérés.
