A Bölcsesség könyve a Messiás eljövetelére is alkalmazhatóan így fogalmazza meg ezt: „Mert mialatt mély csend borult mindenre, s az éjjel sietős útja közepén tartott, mindenható igéd az égből, királyi trónodról ott termett a pusztulásra szánt föld közepén, mint egy zord harcos” (18,14).
A zsolozsma gyakorlatához a csendnek a megimádkozott, meg- és kiénekelt Igéhez való viszonya az imént említett mindkét csendmeghatározással igaz. „Fölöslegesen dolgozik a nyelv, ha a szív nem imádkozik” – tartotta a középkori mondás, s a zsolozsmában (és így a többi liturgiában is) könnyebben elkerülhetővé válhat a gyakorta jelentkező figyelemhiány, ha a szent szavak éneklésében, skandálásában meg-megállunk, teret adva a csendnek, amelyben tovább rezonálhat vagy akár ülepedhet, „dolgozhat” az imádkozott igazság. A szívnek az imához leginkább a saját csendjére van szüksége. De a csend „szülőszobája” is a zsolozsma liturgiájának: meg kell állni, le kell lassulni bensőleg is, elcsendesedve, hogy Istent kereső, vágyó szívünk burkát átjárja az Úr szava, amely majd az ajkunkon fog az Úrnak felcsendülni. Milyen jó lenne, ha minden liturgikus cselekményre (legyen az mise, szentségimádás vagy a közösségi zsolozsmázás) percekkel korábban érkeznénk, mint a kezdés, hogy legyen valódi megállás, nyugvópont az ima születéséhez! A liturgia, így a zsolozsma is a csendben és a csendből születik és a csendbe torkollik, Isten élő igéjét hordozó csendjébe tér vissza. Ne szaladjunk el azonnal a liturgiák után a dolgainkat intézni! Szükségünk van a liturgia kezdő és bevégző csendjeire, hiszen mi magunk is az anyaméh csendjéből érkeztünk e világra, és hisszük, hogy a Feltámadott békével teli csendjébe „torkollunk” majd a halálban.
