Szivárványkép hasonlattal

A teológiában jártas vezető csak ennyit mondott, amikor ott jártam: Jézus Szíve, a szenvedés Férfia, és Szent Bernát himnuszának három sorát idézte. Nyelvünkön így hangzik: „Szeretetben lesz a lélek / arája az Istenségnek / s Krisztusával egybekel.” Óhatatlanul „megébred” a jámborságtörténet Jézus Szíve-kultusza, benne a mi Hajnal Mátyásunk allegorikus könyve a jezsuiták jóvoltából. Persze jóval későbbről, mint a templom kora és a modern kultuszok sajátságos antropológiai szemlélete.

 A hagiográfiában nevezetes Nagy Szent Gertrúd 1256-ban született, és 1301-ben halt meg Eisleben közelében, a természeti szépségekkel övezett helftai kolostorban, ahol az egész életét töltötte. Összegyűjtött magánkinyilatkoztatásainak, elmélkedéseinek könyve, Az isteni jóság küldötte a lelki élet legmélyebb rétegébe kalauzolja az olvasót. Látomásaiban közvetlen kapcsolatban állt az odaáti világgal, amit aligha lehet mélylélektani módszerrel magyarázni. A víziók lélektana mindig a kegyelemé. A keresztény szellemű francia író, Julien Green 1981-ben így ír Szivárvány című naplókötetében: „Szivárvány, a Végtelen Örök szeretetnyilvánítása földünknek… Fölösleges azt mondani, hogy csupán természeti jelenségről van szó; valami esztelen remény megdobogtatja a szívet, föltéve, ha valami maradék a gyermekkorból még a remény felé fordít… A csend Isten nagy nyelvezete, és még hozzáadja ezt a végtelen foszforeszkáló ívet, amely mintha egy mindenható gyengédség kézmozdulatát idézné…” Csak efféle magyarázat kereshető a gertrúdi látomáshoz, amelyben a kiválasztott, szeretett tanítvánnyal, Jánossal beszélget, aki azt mondja el neki, hogy a lelke mennyire elmerült Krisztusban az utolsó vacsorán, amikor fejét a keblére hajtotta. Gertrúd a legtermészetesebb hangon megkérdezi: „Miért nem írtál ezekről?” A válasz: „Mivel először Krisztus egyház iránti szeretetének kellett megnyilatkoznia. Jézus Szíve dobbanásának először a szeretetben elöregedett és kihűlt világot kellett átmelegítenie.” Gertrúd a szívében kapta meg a Megváltó sebeit… Írásos vallomásaiban a liturgiát mint éltető levegőt említi. A zsolozsmával való kapcsolata alapozta meg, hogy a liturgiára hagyatkozzék, pedig benső élete személyes jellegű volt az odaátiakkal.

Már gyermekkorának élménye volt az isteni kéz érintése, amely a kitűnő képességű kislányt a tudományos érdeklődéstől eltérő pályára vezényelte. Életének két évtizede teljes önátadás volt Istennek. Helfta kolostora példás közösségével ebben segítette nevelési módszerével, amelyből nem hiányzott a kultúra magas szintű művelése: kódexmásoló „íróműhelye”, a miniatúrafestés, a textilhímzés, az írás, a nyelvek és a zene oktatása. A miseliturgia és zsolozsma legigényesebb végzésére törekedtek, amelyben nagy szerepe volt Hackenborni Mechtildának, a kántornőnek.

Gertrúd irodalmi, művészi érzékenységét, tehetségét az irodalomtörténet is számon tartja: „világos, plasztikus, képekben gazdag a stílusa, művészien alkalmazza az antik szerzők eszközeit”. Bátor volt és nyíltszívű: magára vette a föld szépségét, bűn okozta nyomorúságát, és Isten elé vitte. A világ megszentelését szolgálta. Soha nem hagyta el a kolostort, de lelkének ereje átsugárzott a falakon. Élettörténetében olvasni, hogy Krisztust mindig maga mellett érezte az áldozatkészségben.

Időszerűsége egyre erőteljesebb akkor, amikor anyagi (technikai) csodákról beszél a világ. Ugyancsak Julien Green írja, hogy „a tudomány imádói úgy látják az embert, mint aki a világ ura lesz. Nem! Krisztus egyetlen szava, amely annyira egyszerű, elkísért végig a földi utazásomon.”