Fotó: Lambert Attila
Sajószentpéter után egy „Kazincbarcika” feliratú mentőautó mögött haladunk, ennek takarásában érkezünk a városba. Nem sokkal később ugyanez az autó már villogva-szirénázva száguld visszafelé. Amikor távozik, hirtelen visszatér a szinte áhítatos ünnepnapi csend.
A Szent Család-templomban a kijáratnál óriási a tömeg, a többség középiskolás. Próbál a zene- és énekkar: feltűnően tiszta és magabiztos a hangja, jól összeszokott csapatnak tűnik. Maga az épület két kedves meglepetést is tartogat. Az egyik a fenti ablakokon át mindvégig egyenletesen beáradó fehér (már-már túlviláginak tűnő) fény, amely oly erős, hogy egy ideig arra gyanakszom, nem jöhet kintről, nem lehet a nap fénye. De idővel kiderül, hogy mégiscsak az, és ez szívmelegítő így november elején. A nap is velünk ünnepel.
A másik, amire felfigyelek, szintén egy építészeti sajátosságból fakad: fent, a kórus mellett mindkét oldalon ablakok nyílnak (hittan- és próbatermek vannak ott, tudom meg), és minden ablakban áll két-három ember, akik onnét vesznek részt a misén.
Megesik, hogy percekig szinte mozdulatlanok, és emiatt festményszerű a látvány. Azokra a freskókra hasonlít, amelyek sok templomban festett ablakok mögül figyelő híveket ábrázolnak. A most, az élő valóság és az örök, az időtlen összeolvadása egyszerre vidám és méltóságteljes.
Ángel Fernández Ártime, Don Bosco tizedik utóda a főkapun át civilben érkezik. Átöltözés után a többiekkel együtt kimegy a templomból, hogy aztán ünnepélyesen bevonulhassanak. Ábrahám Béla tartományfőnök köszönti a jelenlevőket, a rendfőnök pedig mindenkit bátorságra, a találkozás örömére buzdít. Úgy látta ugyanis, hogy vannak, akik elfogódottak, magyarázza, és még idegenkednek a közvetlenségétől.
Prédikációjában is a közös ünneplés örömében bizakodik. Halottak napjáról, halloweenről, a halálhoz való viszonyról beszél. Nemrég valaki azzal lepte meg, mondja, hogy a halloweenről mint a halálon nevetés alkalmáról beszélt neki. Mi azonban nem nevetünk a halálon, hanem nagy reménnyel viszonyulunk hozzá, amikor elhunyt szeretteinkről emlékezünk meg, hangsúlyozza.
Aztán a keresztények és a kereszténység helyzetére tér rá, arra hívja fel a figyelmet, hogy a világnak és az egyházi közösségnek nagy szüksége van mélyen hívő fiatalokra. Olyanokra, akik az életükkel tesznek tanúságot.
*
Ábrahám Béla misét záró szavaiban megemlékezik Sándor István szalézi vértanúról, és röviden beszámol arról az antropológiai kutatásról, amely a következő hetekben indul földi maradványainak megtalálására. Majd amikor átvonulunk a Don Bosco Sportközpontba, leül velünk egy kicsit beszélgetni. Több mint százharminc országban tizenötezer szalézi él, fontos az összefogásuk, az egységük: ezt szolgálják a rendfőnöki látogatások, mondja. És fontos Artime atyának az a szinódusi felismerése is, hogy a szaléziakat jellemző közvetlenség, természetesség mennyire egybecseng Ferenc pápa stílusával, törekvéseivel.
Míg Óbuda a szellemi-lelki és jogi, addig Kazincbarcika a lelkipásztori munka szalézi központja a mai Magyarországon. Ez utóbbinak fontos állomása lesz a december 7-ére ide szervezett cigánypasztorációs konferencia, akárcsak az a sokakat szakmunkásvizsgához segítő szakképzési pilotprogram, amelyről már szerződést is kötöttek a kormánnyal.
*
A sportcsarnokban először egy, a Tavaszi szél vizet áraszt dallamára szalaggal táncoló lány kap nagy tapsot, majd miután a külföldi vendég megérkezik, rövid történelemórát látunk és hallunk, amely pár percben igyekszik megismertetni a vendéget Magyarország zivataros évszázadaival, a honfoglalástól napjainkig. Ezután a Szalézi Szent Ferenc Gimnázium műsora következik: néptánc, pantomim, kórus. Feltűnő, hogy a közönség mennyire egy hőfokon van az előadókkal, a két társaság között nagy az átfedés, és az egész rendezvény egy közös ünnep, igyekezet, összpontosítás a siker érdekében. A dal, amelyet a diákok és a tanárok együtt énekelnek, a When you say nothing at all, ilyen sorokkal: „Hihetetlen, hogyan tudsz beszélni egyenesen a szívemhez, anélkül, hogy egy szót is szólnál. Képes vagy beragyogni a sötétséget. Az igazság ott van a szemedben. Kezed érintésével azt mondod, sosem hagysz el, majd elkapsz, ha zuhannék. (…) A mosoly az arcodon, az igazság a szemedben, a kezed érintése tudatja velem, hogy szükséged van rám.”
A műsor után a színpadra hívják Artime atyát, „Ferenc pápa barátját”, aki megköszöni a műsort: mindazok fáradozását, akik részt vettek a szervezésben. Háláját fejezi ki a szalézi mű működtetőinek, azoknak, akik segítenek megvalósítani Don Bosco álmát. „Ha rátok nézek – mondja a fiataloknak –, nagyon szépnek látom a szalézi jövőt. A szalézi központoknak mindig minden fiatal előtt nyitva kell állniuk, függetlenül attól, hogy milyen vallásúak vagy politikai meggyőződésűek, gazdagok vagy szegények.
Artime atya a szinóduson megdöbbenve értesült arról, hogy egy kétszázezer válaszadó által kitöltött online kérdőív tanúsága szerint Európában kevés a fiatalok motivációja
az élethez. Boldogtalanabbak, mint amerikai, ázsiai, afrikai kortársaik. Ahhoz, hogy ez változzon, álmaiknak, céljainknak kell lenniük. Fontos volna, hogy felismerjük, milyen jó másokért nagylelkűségből jót tenni, másokért élni. A diploma, a jó munka nem lehet az egyetlen célunk, csupán eszköz a teljességünk eléréséhez.
*
A Don Bosco-szakiskola műsora mai fiatalok útkereséséről szól, majd a múltba, Don Bosco idejébe, az akkori fiatalok világába vezet el, akik sokáig azért nem boldogultak, mert senki sem törődött velük, nem bízott a jóravalóságukban, és nem adott nekik esélyt. A történelmi példa egy váratlan fordulattal artistaprodukcióba megy át, talán annak jelképeként, micsoda ügyesség, bátorság és kitartás szükséges ahhoz ma is, hogy valaki kitörjön a szegénységből, a hátrányos helyzetből.
*
Artime atyát a panorámakép elkészítése után is tömeg veszi körül, a vele fényképezkedni akarók száma végtelennek tűnik. Mint ma többször is megtapasztalhattuk, a szaléziaknál általános a törekvés, hogy Don Boscót mintegy jelenlevővé tegyék, eleven erővel képviseljék azt a lelkületet, amely őt jellemezte. A korábbi rendfőnökök példáját követve valamiként ennek eszköze igyekszik lenni Artime atya is. Amikor a számunkra kissé szokatlan „Don Bosco tizedik utódja” titulusról kérdezzük, hangsúlyozza, hogy ez magától a rendalapítótól származik. Don Bosco ugyanis arról írt: ő ugyan egyszer meghal majd, de minden utóda az ő nevében és képviseletében fog működni. Az, amit a szegények, a hátrányos helyzetű fiatalok érdekében elkezdett, soha többé nem veszhet ki a világból.
