Meghallgatni és meghívni a fiatalokat
Fotó: Merényi Zita

 

Ferenc pápa a négy héten át tartó tanácskozás végén arról beszélt, hogy „a szinódus nem parlament. Egy védett tér, hogy a Szentlélek működni tudjon”. Milyen tapasztalatai voltak ezzel kapcsolatban?

– A szinódus intézményét Szent VI. Pál pápa hozta létre azzal a céllal, hogy a mindenkori pápa tanácsadó szerve legyen. A világegyházban szolgáló püspököknek – ahogyan említeni szoktuk: a püspökök testületének – egyfajta működési területe ez. Ezért mondja a Szentatya, hogy „nem parlament”, tehát nem arról van szó, hogy a szinódus törvényeket hoz (mint a parlament), hanem bizonyos témaköröket tárgyal. Ezúttal a fiatalok, a hit és a hivatásválasztás volt a téma. Erről tanácskoztunk mintegy három héten át, majd ezt követően elkészült a záródokumentum, a „gondolatok gyűjteménye”, amelyről pontról pontra szavaztunk. A szinódus olyan értelemben valóban védett tér volt, hogy csaknem kétszáz apostolutód (püspök) együtt imádkozott, együtt gondolkodott, együtt alkotott meg valamit, és együtt nyitotta meg a szívét a Szentlélek működése előtt, hogy azután a záródokumentumban odategye a pápa elé e tanácskozás gyümölcseit. De nemcsak ebből a szempontból volt védett tér a szinódus, hanem fizikai értelemben is. Szigorúan csak a belépőkártyával rendelkezők tartózkodhattak a teremben, figyeltek arra, hogy a szinódus helyszíne ne legyen átjáróház, ne faggassanak minket minduntalan az újságírók. A hangsúly azon volt, hogy tudtunk egymásra figyelni, valamint külön-külön és együtt is Istenre, a Szentlélekre.
Különleges tapasztalatot jelentett számomra ez a tanácskozás, első alkalommal vettem részt püspöki szinóduson. Igazi egyházélmény volt: a világ minden részéből érkeztek püspökök, mindenki hozta magával a saját részegyházának gondolatait, problémáit, örömeit. Nagyon érdekes volt ez a sokszínűség, a záródokumentum így fogalmaz: egy új pünkösd. A szinódus valóban pünkösdi élmény volt számomra a Szentlélek működési terében.

Milyennek látta Ferenc pápát ezekben a hetekben, így munka közben?

– A Szentatya végig jelen volt a szinóduson, csak a szerdai audienciák idején maradt távol. A plenáris üléseken mindig ott volt. Nagyon közvetlennek láttam: minden reggel ott állt a bejáratnál, és mindenkit köszöntött, mondhatjuk, hogy majd minden munkanapot vele kezdtünk.
Ha lehet, megosztom az olvasókkal egy személyes élményemet is. Egy alkalommal Kocsis Fülöp érsek-metropolitával együtt igyekeztünk a tanácskozásra, október 4. volt. A lift felé haladtunk, ahova éppen belépett Ferenc pápa. Baldisseri bíboros, a szinódus főtitkára intett, hogy szálljunk be mi is. A liftben Kocsis Fülöp érsek atya megszólította a Szentatyát, köszöntötte a neve napján, majd felém mutatott: „Ő is Ferenc.” Nagy meglepetésemre a pápa magyarul szólalt meg: „Ferenc, Isten éltesse!” A Szentatya közvetlenségére jellemző ez az apró mozzanat is, amely természetesen nagy élményt jelentett számomra.
Azt is láttam, hogy Ferenc pápa nagy munkabírású, nem spórol az energiájával és az idejével. Ugyanakkor megszólítható, nagyon közvetlen. Bárki bármilyen kéréssel odamehetett hozzá a kávészünetekben. Egy alkalommal éppen nálam volt a Gaudete et exsultate kezdetű apostoli buzdítás egy példánya, és a kérésemre nagy szeretettel, készséggel írt bele autogramot. Egyébként ajándékot is adtam neki.

Milyen ajándékról van szó?

– Kétféle ajándékot is vittem, mégpedig megbízásból. Az egyik egy, a magyar szalézi fiatalok nyári találkozóján készült olasz nyelvű, félperces kis videó volt egy flashmobról. Utánam küldték az interneten keresztül, és azt kérdezték, hogy esetleg meg tudnám-e mutatni a Szentatyának. A szalézi fiatalok – voltak vagy százötvenen – egy üzenetet fogalmaztak meg ezen a felvételen, melyben biztosították a pápát imáikról. A Szentatya a mobiltelefonomon megnézte a videót, és nagyon örült neki, majd megáldotta a fiatalokat. Továbbítottam is feléjük ezt az áldást.
A másik ajándék egy debreceni ifjúsági zenekarnak, a Dalárda együttesnek a CD-je volt. A zenekar néhány tagja éppen Rómában járt, és megkértek, ha volna rá lehetőség, adjak egy példányt a lemezükből Ferenc pápának. Kedvesen, örömmel fogadta ezt az ajándékot is.
Úgy fogalmaznék, hogy általában véve is a figyelmes szeretet jellemzi a Szentatyát, engedi, hogy megszólítsák. Érdekes, hogy valamiképpen az egész szinódus légkörét és a záródokumentum szellemiségét is ez jellemezte. Ez maga is üzenet: így kell bánnunk a fiatalokkal. Engednünk kell, hogy megszólítsanak minket, és nekünk is meg kell szólítanunk őket. Nagyon fontos, hogy hallgassuk meg a fiatalokat, akik sokszor inkább bezárkóznak a kis életükbe, elbújnak a kütyüik mögé, és valójában nincs is körülöttük olyan ember, akinek feltehetnék a kérdéseiket, nincs kivel megosztaniuk a gondolataikat. A Szentatya szerető, figyelmes jelenlétével nagyszerű példát adott a szinóduson arra, hogy miként kell a fiatalok felé fordulnunk, meghallgatnunk őket, és a rendelkezésükre állnunk.

Hogyan foglalná össze a tanácskozás eredményét?

– A Szentatya a szinódus végén mondott beszédében úgy fogalmazott: a záródokumentum gondolatai bennünk működnek tovább, nekünk szólnak, el kell gondolkodnunk rajtuk. Én is azt érzem, hogy valóban így van ez. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy a dokumentumnak nem minden pontjával értettem egyet. Egyébként a tanácskozáson valamennyi pont megszavazásakor volt nemleges szavazat is. De szeretném leszögezni, hogy nem ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy a rögzített gondolatokat miként gondolom tovább, akár a magyar Egyházra, akár a saját életemre vonatkoztatva, és megfogalmazva, hogy mit kell másként tennem a jövőben. Ferenc pápa minden bizonnyal erre gondolt, amikor azt mondta: nem csupán egy dokumentumot kell létrehoznunk, amit kevesen olvasnak és sokan kritizálnak, hanem egy olyan gondolatgyűjteményt, amelynek pontjait érdemes továbbgondolni, hogy aztán a saját életünkben továbbléphessünk. Egy-egy megfogalmazáson persze lehet vitatkozni, de ismétlem, nem ezen van a hangsúly, hanem a főbb irányokon.

Melyek ezek a főbb irányok?

– Például amikor a Szentatya a másik ember meghallgatásáról beszél, a figyelmes szeretetről. A záródokumentum fő pillére az emmauszi tanítványok története. Amikor a remény városából, Jeruzsálemből reményvesztetten távoznak, és egyre távolodnak, Jézus melléjük szegődik. A fiatalok nagyon gyakran ilyen reményvesztetten járják az útjukat, nekünk pedig melléjük kell szegődnünk, hogy elmondhassák, mi bántja őket, milyen nehézségekkel küzdenek. Nagyon fontos, hogy ott legyünk mellettük, s azután velük is maradjunk. A szinóduson hangsúlyos kifejezés volt a kísérés. Ezt egyesek úgy értelmezik, hogy akármerre mennek a fiatalok, mellettük kell lennünk. Ezzel nem tudok maradéktalanul egyetérteni. A rossz utakat nem hagyhatjuk jóvá, még ha olykor ezt is várnák el tőlünk a fiatalok. Szerintem irányt is kell mutatnunk, s adott esetben korlátokat is fel kell állítanunk, valahogy úgy, ahogyan a folyót tereli jó irányba a medre. A magam számára úgy fogalmaztam meg ezt, hogy a szeretet elvárásokat is támaszt.
Hadd említsek egy példát, amit egy dolgozatban olvastam. Már a 70-es években látszott, hogy változás áll be a szülő-gyermek viszonyban: a szülők egyre inkább csak kísérőivé váltak a gyermekeiknek. Kifejeződik ez abban is, hogy míg azelőtt a gyerekek menetiránynak háttal, arccal a szülő felé fordulva ültek a babakocsiban, addig mára ez az irány megváltozott: előre, a külvilág felé néznek, már nem a szülőt látják menet közben. Nincs szilárd és biztos kapcsolat a gyermekek és a szülők között. A szülők társaik, kísérőik lettek a gyermekeiknek, mindent elfogadnak, amit a gyerek tesz, és nem képesek visszautasítani vagy felelősségre vonni, amikor erre szükség volna.
Mindez korai autonómiát eredményez, a gyerekek amolyan kis felnőttekké válnak. Sok szülő azt mondja: csináld magad, tégy, amit akarsz, csak jól csináld. E felfogás szerint a személy a saját életének birtokosa, és ő maga a megalkotója is. Ez az elv figyelmen kívül hagyja, hogy én a másik embertől is függök. A gyermek, aki már korán önálló, olyan helyen él, amely nem a sajátja, mondhatni, potyautas a felnőttek országában. Sajnos elfelejtettük a határok, a korlátok boldogságát. Aki a gyermekének határt szab vagy korlátot állít, az más lehetőségeket nyit meg számára, és megalapozza a gyermek vágyait. Határok nélkül nincs vágy és nincs előrelépés. A gyermeknek szüksége van arra, hogy érezze, vannak az életében vertikális kapcsolatok is, vannak felette, bizonyos viszonylatokban alávetett.
Úgy kell kísérnünk a fiatalokat, hogy közben meg kell hívnunk őket a megtérésre, vagyis az új élet reményére. Jézus tőlük is vár valamit, azt, hogy szólítsák meg őt, fejezzék ki a gondolataikat, a szándékaikat. Az emmauszi tanítványok arra kérték Jézust, hogy maradjon velük, és segítsen nekik. Az Anyaszentegyház arra hívja meg a fiatalokat (és az idősebbeket is), hogy ismerjék meg Krisztust, hogy „nyíljék meg a szemük”, és járjanak a szeretet útján. Ez a szinódusi záródokumentum második fejezetének mottója.
A záródokumentum harmadik részének címe pedig – az emmauszi tanítványok története alapján – ez: „Késedelem nélkül elindultak”. Ez a fejezet a fiatalok küldetéséről, missziójáról szól. Ez is hangsúlyos téma volt a szinóduson. A fiataloknak Isten örömhíre (evangéliuma) követévé kell válniuk. Sőt, a misszió főszereplőivé kell lenniük (protagonista – a dokumentum ezt a kifejezést használja), hiszen minden fiatal szeretne élete főszereplőjévé válni. Ám emellé oda kell tennünk, amit Rino Fisi­chella érsek mondott: azért az Anyaszentegyházban Jézus a főszereplő.

Az elhangzottak nyomán milyen változások várhatók a hazai ifjúságpasztoráció területén?

– Újra kell gondolnunk, hogy valójában mit is jelent a hivatáskultúra. Lényegében azt, hogy minden embernek hivatása van. Az, hogy valaki embernek született, már önmagában hivatást jelent. Különleges módon a kereszténységben Isten gyermekeként megéli az ember, hogy nem véletlenül született meg és lett Krisztus-hívő. Sok probléma forrásává válik azonban a személyes életünkben, hogy bár Isten a gyermekeiként lát bennünket, mi nagyon sokszor nem Atyaként tekintünk rá. Isten feladatot ad, oda küld, ahol éppen vagyok, ott akar rajtam keresztül szeretni, de az e világi dolgok kísértésének engedve sokszor elfeledkezünk örök dolgainkról. Pedig ezt jelenti a hivatáskultúra. Minden ember meghívott, és ahogyan megéli a meghívottságát, azáltal egyúttal meghívó is mások felé. Meghívó erejűvé válik a Krisztus-követése. Ebből is látszik, hogy a hivatás megélésében Krisztus a főszereplő. Ő a hivatás forrása, amely kibontakozni is csak az ő segítségével tud. Fontos, hogy a fiatalok felfedezzék a hivatásukat, és ebben a segítségükre kell lennünk. Hiszen ők formálják majd a közvéleményt, a politikát, a kultúrát, a tudományt.
Most a hivatásról beszéltem, de számos más jelentős impulzus is ért a szinóduson, amelyeket még rendeznem kell magamban.

Említene egyet ezek közül?

– Nagyon megérintett a keresztényüldözés problémája. A szinódus elején egy kiállítást láthattunk az üldözött keresztényekről, ami a magyar kormány és a Nemzeti Múzeum jóvoltából jutott el Rómába. A tárlat megnyitóján részt vett Louis Raphal Sako bíboros, iraki káld katolikus pátriárka, és húsz, hazánkban tanuló üldözött keresztény fiatal tett tanúságot a hitéről. Nagyon megfogott a tanúságtételük.
Sako pátriárka az ülést vezető, delegált elnökként a szinódus végén arra kérte a püspököket, hogy segítsék a kereszténység megmaradását Szíriában és a Közel-Keleten, mert ha a térségből eltűnnek a keresztények, akkor a gyökereit veszíti el a kereszténység. A mai kapkodó, rohanó és a globalizációt egyoldalúan hangsúlyozó világban általában véve is veszélyben vannak a gyökereink.
Szinódusi hozzászólásomban többek között arra hívtam fel a figyelmet, hogy napjainkban a jobb élet reményében és a luxus vonzása miatt sokan elhagyják Magyarországot, illetve más kelet-európai országokat, és főiskolai vagy egyetemi diplomával nem a képzettségüknek megfelelő munkát végeznek külföldön. Így elvész a hivatásuk, a talentumaik nem hoznak gyümölcsöt, nem beszélve arról, hogy sok esetben, mondhatni, itthon hagyják a hitüket is, nem tud kiteljesedni az életük, és elvesztik a gyökereiket. Itthon maradt társaiknál később vagy egyáltalán nem tudnak elkötelezett kapcsolatot kialakítani, családot alapítani. Ez nem jó nekik, nem jó az országunknak, és nem jó az Egyháznak sem.
A „visszakapott remény” arra szólít fel mindnyájunkat, hogy „késedelem nélkül” induljunk el teljesíteni küldetésünket, amelyet az Úrtól kaptunk. Jézus Krisztus azt élte elénk, hogy miként lehet igazán emberhez méltó életet élni. Az élet pedig akkor méltó igazán az emberhez, ha Istenhez is méltó. Ezt az üzenetet kell átadnunk a fiataloknak, s ezt tudatosította bennünk a XV. püspöki szinódus.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..